Társadalomtudomány, 1925 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1925 / 3. szám - SPENGLER ÁLLAMSZEMLÉLETE ÉS AZ ÁLLAM FENOMENOLÓGIÁJA

124 Spengler államszemlélete organikus természetű. Míg Wundt világosan látja, hogy az állam csak részben magától nőtt organizmus, részben azonban, „csinált", „akart" valami is (mechanizmus) — más szóval kifejezve: nemcsak sorsa, de müve is az embernek, — addig Spengler-nck a mechanikus felfogás iránt nincs érzéke. A valóságos világban szerinte nincsenek ideálok szerint felépített, hanem csak maguktót nőtt államok, amelyek nem egyebek, mint élő népek formában. Ahhoz a képhez, amelyet Spengler a jogról fest, a görög szofisták tanításai állottak modellt. Mint Kallikles és Trasymaclws"), Spengler is azt tanítja, hogy a jog az erősebb joga. Az ö joga mindenki joga. Igazságos jog a gyengébbek között csak a pártatlannak mindenható kezéből várható és lehetséges ott, ahol a jogalkotó hatalma oly fölényes, mint például a családfőé. Az államok fölött ilyen hatalom alig van, köztük közvetlen erővel érvényesül az erősebb joga, a győztes által diktált egyoldalú szerződés. Ez a különbség a belső jogok és a külső jogok között. Belső jogok mindig egy szigorú logikai-kauzális, igazságra irányzott gondolkodás eredményei, de ép ezért érvényük mindig függ alkotójuk materiális hatalmától, legyen az rend vagy állam. Egy forradalom ezzel a hatalommal együtt a törvények hatalmát is rögtön elsöpri. Igazak maradnak, de nem valóságosak többé. Külső jogok azonban (mint minden békeszerződés) lényegüknél fogva sohasem igazak és mindig valóságosak — sokszor elrémítő értelemben valóságosak — és nem is tartanak igényt arra, hogy igazságosak legyenek. Elég, hogy hatásosak. Belőlük az élet beszél, amelynek nincs, kauzális és morális logikája, de van annál következetesebb organikus logikája. A jog szelleme mindig pártszellem. A hatalmasok által alkotott jogok az az alkotmány, amelyben a harcoló történet tovahalad mindaddig, míg a fegyveres küzdelem ösformájához vissza nem tér. A „jogalkotás joga" a győztes, párt zsákmánya. Sajnos, nem áll módunkban kiterjeszkedni arra, hogy Spengler miként, állítja bele a maga államképét is a kozmosznak és mikrokozmosznak párhuzamosan ellentétes kategoriasorozataiba, amelyeken egész gondolatmenete felépüli; miként magyarázza meg a rendek történetét, mint a „metafizikainak ábrázolását a magasabb emberiségben"; hogyan vázolja fel az államtörténetet ,;nem mint szisztematikát, hanem mint fiziognoimiát" és hogyan írja meg a „politika filozófiáját" ugyanaz a Spengler, aki azt mondja: „Minden filozófia ma csak belső leköszönés és az a gyáva remény, hogy mystikával elmenekülhetünk a tények elöl.'' Abból a gyökeres relativizmusból és szkepszisből („abszolút igazság nincs", „más emberek, más igazságok"), abból a vitalisztikus kulturíelfogásból („a nagy kultúrák növényszerű lények"), amely minden meglátását determinálja, önként folyik Spengler államszemlóléte is. Csak távlatainak óriási dimenziója és egy bizonyos metafizikai árnyaltság különbözteti meg a görög szofisztika, Machiavelli vagy a biológiai szociológia valóságszemléletétől és hozzák közelebb Spinoza, Hegel és Nietzsche államfilozófiájához. De ép radikális r') V. ö.: Ottmar Ditlrich: Die Syítemc der Morál 1923. I. köt. 166. I., Dr. Adolf Menzel r Kallikles. Eine Studie zur Geschichte der Lehre vom Rechte des Starkeren. 1922. Zeitschrift fflr öffentliches Recht III.