Társadalomtudomány, 1925 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1925 / 2. szám - A német fajvédelem útja

95 St.-germaini béke „az önálló pseh-szlovák köztársaság számára a történeti határokat állapította meg". Furcsa közjogi érzékre mutat az a mondat is, amelyik szerint Erzberger I. (sic!) Károly béketörekvéseit támogatta, A bűnös elhallgatás erkölcsi defektusával, mint az irányzatosság egyik módjával, szinte minden lapon találkozunk. Ezzel ellentétben másutt levetik az írók álarcukat s nyegle gúnnyal, kihívó iróniával tarkázzák „legkomolyabb" cikkeiket. A jogforrás címszó alatt megírják, hogy „a magyar politikában" egy előttük nyilván kevéssé roknoszenves magyar politikust neveznek jogforrásnak s itt felelevenítik a közelmúlt egyik kéteshitelíí politikai anekdotáját. Ez azonban még enyhe ízetlenség ahhoz a cinikus és selejtes élcelődéshez képest, amelyet a Háborús neurózisok címszó keretében az idegsokk körül visz véghez egy tudós munkatárs. A munka tendenciózus voltát talán a Felelőtlen elemek ''cini szó alatt olvasható szöveg mutatja legkiáltóbban. „A fegyelmezetlen és semmiféle törvényes szervhez (!) nem tartozó egyének megjelölése, akik törvényen, parancson, morális elven túltéve magukat, izgatást, rendzavarást, sőt közönséges bűncselekményt követtek el a proletárdiktatúra bukására következő esztendőkben". A felelőtlen eleinek fogalmának születésnapja tehát egész pontosan megjelölhető: 1919 aug. 1. Most már értjük, hogy Korvin Klein Ottót (akinek nevét a cikkíró „Korvin OthV-ra rokonszenvesíti) a lexikon szerint csak azért végezték ki, „mert a gyorsított tanácsban ítélkező bíróság halálra ítélte". Az is világos, hogy ezek szerint a Hollánokról, Ferry altábornagyról és annyi más magyarról a lexikonban egy szót sem találunk. Végképen elszomorító azonban a sivár felületesség és üres nagyképűség, amellyel a cikkírók tudatlanságukat leplezni szeretnék. A társadalom és tudomány címszavak eredménytelen keresése után szoeiológia szó alatt azt olvassuk, hogy e tudományban ,.az emberi együttélés alak-, élet- és lélektanáról" van szó, „a társadalmi fejlődés törvényeinek (vagy legalább jelenségei, ágai összefüggéscinek) tudományáról", amelynek törvényei „esetleg képesíthetnek a gyakorlati politika irányítására s a bekövetkezhető események tudom, megjóslására is". Erre a „tudományra" ugyebár, büszkék lehetünk? Ha mindjárt „ettől az eszménytől persze" ez a tudomány „még messze van". A cikkecskében az esetleg és persze szavaknak van legkomolyabb értelmük. Csinos dolgok vannak Kantról is, akit a cikk az újkori bölcsészet megalapítójává fiatalít kutatta, mik a határai a jelenségek mögött rejtőzködő (!) megismerhetetlen magánvalónak" és hogy „kiindulópontja az én világa, amelynek vannak veleszületett (a priori) formái (kategóriái), amikbe a külvilági benyomásokat elraktározza". Mit szóljunk például Tolsztoj ilyetén jellemzéséhez? „Nyelve és egész műve (sic!) az egész orosz irodalomban legközelebb áll az orosz néphez. Nem csak külső megjelenésében, de lelkében is tökéletes képe T. az orosz parasztnak. Rendíthetetlenül áll a valóság talaján, az érzékeivel megfogható külső világkép gondolkodásának elválaszthatatlan kísérője; vallásossága ősi, földszagú "politeista (!) — a társadalom egész felépítménye, a graeco-latin és az északeurópai protestáns kulturfejlődés minden gyümölcse idegen és gyűlöletes szemében . . . stb." Ki vehetné hasznát ilyen tájékoztatónak? Nem jobb-e ennél, amikor Dickensről 6 regénycímen kívül csak annyit ír, hogy <"> az angol társadalmi regény megalapítója?