Társadalomtudomány, 1924 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1924 / 2-3. szám - Jog és társadalom. 1. [r.]

28 úgy fog szólni, hogy nemzetközi jogi elismerésben részesíteni és tehát érvényes jogrendnek tekinteni mindenkor azt a szabályrendet lesz célszerű, amelynek az illető „államterületben az illető „államnép" valóban engedelmeskedik, amely tehát valósággal hatályos. Elég könnyen szembetűnik, hogy ennek a politikai princípiumnak a Kelsenféle nemzetközi „jogszabályihoz való feltűnő hasonlatossága onnan ered, hogy a kettő egymással azonos! Nem a nemzetközi jogban tehát, hanem a nemzetközi jog elméletében és pedig ott, ahol a lex ferendd-r-á vonatkozó elveket lehet megtalálni, van otthon a Kelsenféle norma.36 Az tehát politikai és nem jogi szabály és hogy Kelsen annak tarthatta, az csak az alapvető petitio principii-nek volt köszönhető. Mert Kelsen nem ebből az állítólagos nemzetközi jogszabályból vezette le a jognak zárt érvényességét, autonómiáját, amit mint láttuk, megtévesztő kifejezéssel a jog „szuverénitásának" keresztelt el, hanem épen ellenkezőleg, a jog autonómiájának feltételezett posztulátumából vezette le azt a következtetést, hogy a nemzetközi jogban kell egy ilyen jogszabálynak foglaltatnia ! Ez a Kelsen-íé\e nemzetközi jog tehát kabát a meglévő gombhoz : megvolt a norma és minthogy azt mindenkép mint jogszabályt kellett elkönyvelni, konstruált hozzá egy jogrendet, amelyben elhelyezze. Mindazonáltal meg lehet állapítani, hogy Kelsen-nek ez a kérdés okozott némi balsejtelmeket. Kelsen maga is érezte, hogy a nemzetközi jog, amelyet ő itt feltételez, voltakép kissé természetjogi jellegű (ami annyit jelent, hogy csupa jogpolitikai maximából áll, mert hiszen a „természetjog", vagy „észjog" sohasem volt egyéb, mint bizonyos politikai felfogásból eredő elveknek autonóm jog36 Ad analógiám, tegyünk próbát valamely állami jogrenddel, amelyben nem lennének tételes szabályok arra nézve, hogy minő vallásos szekták működését kell a hatóságoknak megtűrniök és ennélfogva egymással ellenkező gyakorlat alakulna ki a különböző önkormányzati hatáskörökben. Az egyik hatóság azt az elvet vallaná, hogy csak a régtől fogva bevett — „legitim"! — felekezetek működése jogos, a másik azt, hogy jogos valamennyi, amelyet annyian követnek, hogy működése sikerrel el nem nyomható. Ezen az alapon azután különböző partikuláris jogfejlődés állana elő az elismerés tekintetében, de jogszabálynak sem az egyik, sem a másik maximát nem lehetne elismerni és úgy kellene megítélni a helyzetet, hogy a partikuláris hatóságok különböző jogszokást teremtettek, aszerint, hogy mit tartottak az elismerés szempontjából kívánatosnak. Ha már most a rendszertelen jogállapotok egységesítése céljából, de lege ferenda megindulna a vita, bizonyára volnának, akik a legitimitás és olyanok is, akik az opportunitás jogpolitikai elvét pártfogolnák és ajánlanák a jogalkotók figyelmébe. Hogy azonban akár az egyik, akár a másik a jogszabály erejére emelkedjék, ahhoz épen szükséges lenne, hogy a törvényhozás a tételes jog szabályai közé kifejezetten felvegye. Természetesen épen nem valószínű, hogy az opportunitás ily nyers formulája tételes adaptációra tegyen szert; épen a jogászi szellem — amely analitikus és ezért konzervatív természeténél fogva a legitimitás elve felé hajlik — tiltakoznék ez ellen a leghatározottabban. Kelsen a jogászi szellemnek itt épen — a jogászi szellemet dobta áldozatul !