Társadalomtudomány, 1924 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1924 / 2-3. szám - A pénzügyi talpraállítás társadalmi nehézségei Ausztriában

5 esik a költségvetésben tervbevett megterhelés szerint az állami bevételekből (vámok, illetékek, egyenes-, fogyasztási és forgalmi adók 60-67 aranykorona (1. n. k. = 14.400 papírk.), míg 1913-ban tényleg 45-06 korona állami bevétel nyomta az osztrák adózó vállát, vagyis 15*61 K-val kevesebb. Igaz ugyan, hogy minden országban emelkedett az adózók terhe, mivel a háború okozta áremelkedés világszerte jelentékenyen leszállította az arany értékét az árúval szemben. Nem ismertethetem e helyütt azt a polémiát, melyet az osztrák pénzügyminiszter ezen állítások helyreigazítására folytatott.. Csak annyit ragadok ki belőle, hogy utóbbi szerint —* mivel az 1913. évi adómegterhelés kiszámításánál nem szabad, miként azt a népszövetségi megbízott tette, az egész akkori, hanem csak a mai területnek megfelelő osztrák tartományok nagyobb adózó képességű lakosságát figyelembe venni — a háború előtti adóteher 75' 19 aranykorona volt, míg ma 45 aranykorona fejenkint. Vagyis 60°/o-kal kevesebb. A mai gazdasági viszonyok mellett ez is nyomasztó ugyan, de elviselhető. (Neue Freue Presse 1924 febr. 24.). A népszövetségi megbízott szemére veti ezzel kapcsolatban az osztrák kormánynak, hogy az eddig végrehajtott reformok nem jártak a jogosan remélt megtakarítással és mint legjellemzőbb példát, a szövetségi kancelláriának (a miniszterelnökségnek) a külügy-, belügyés igazságügyminisztériummal (!) való egyesítését hozza fel. Ez az egyesítés, melyet pusztán politikai szempontok diktáltak, mivel egyéb tervezett összevonásokat pártpolitikai tekintetekből végrehajtani nem lehetett, összevonni pedig a népszövetségi programm szerint okvetlenül kellett, úgyszólván semmiféle megtakarítással a személyzetben nem járt. A minisztériumok ugyanis csak a tőlük függő hivatalokban csökkentik a tisztviselők létszámát, a központi tisztviselőkarhoz pedig, hiszen az intézkedőkröl magukról van szó, alig nyúlnak. Az igazi közigazgatási reformnak még semmi nyoma sincs s ezt követeli erélyesen az osztrák államháztartás legfőbb ellenőrzője. De rá is tapint ezen bajok okára, midőn kijelenti, hogy Ausztriának, ha nem akar politikai konfliktusba keveredni a genfi szerződést aláíró hatalmakkal, a megtakarításokat és a gyökeres reformokat végre kell hajtania. Az új parlament — 1922 októberben választották — szerinte majdnem semmit sem tett a reformok érdekében. „Kérdezni lehetne — írja —, vájjon követték-e teljesen a genfi jegyzőkönyvek azon megállapítását, mely minden a helyreállítás idejében kormányon levő kabinetnek tejhatalmat kíván, hogy semmiféle obstrukció a helyreállítás munkáját meg ne akaszthassa." A külföldi kölcsönadók megbízottja itt a szociáldemokrácia szerepére mutat rá. A kormány intézkedéseinek gyorsaságát és korlátlanságát a 26 tagú rendkívüli kabinettanács, melyet a genfi szerződés becikkelyezésekor alkottak, egyáltalán nem mozdítja elő. összetétele ugyanaz, mint a parlamenté. A szociáldemokrata-párt épenúgy felhasználhatja a kormány ellen, mint a törvényhozás rendes szervét. Igénybevételénél