Társadalomtudomány, 1923 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1923 / 1-4. szám - A magyarság és a magyar társadalom jelleme

374 kezdve az Alföld tanyákkal hintődött tele, a tanyai élet az alföldi magyart nem csupán izoláltabbá, a falutól jobban elszakadttá, kevésbbé kultúrálttá, de ridegebbé, a föld miatt szomszédai iránt irigyebbé, gyülölködőbbé, viszálykodóbbá is tette. A jobbágyság felszabadítása s a földművelés nagy hozama a népet, a kisgazdát jobbmódúvá, eddigi elég laza, a jogok hiánya miatt eléggé ki nem alakult charakterében mindinkább megköíötté s határozottabbá tette, de ugyanakkor a magyar nemzet eddigi derekát, jó és rossz tulajdonságai legfőbb hordozóját, a birtokos nemesi középosztályt vagyoni tekintetben kissebbítette, eddigi határozott charakterében megbontotta. A felszabadított jobbágyi telkek úrbéri váltságát a nemesség nem kapta jókor kézhez, az 50-es és 60-as évek passzív alkotmányvédelmében pedig erősen visszahúzódott a biztos jövedelmeket adó közhivatalok viselésétől. A földbirtoknak hiába van nagy hozama, mert a termést pénztelensége miatt sokszor már lábán s olcsóbban kénytelen eladni. A bőség és pénztelenség teljesen bizonytalan váltakozása a földbirtokost öröklött könnyelműsége irányába még jobban sodorja s egymagában szép tulajdonságai, — például állat (ló és kutya) kedvelése, vendégszeretete — erején felüli pompázásokba, négyes tartásba, nagy és költséges agarászatokba, folytonos mulatozásokba csapnak át. Soha annyi négyes, annyi vendégeskedés nem volt Magyarországon, mint az ötvenes és hatvanas években, mert a nemességnek a falura, a vidékre való visszahúzódása és a közös nemzeti sors folyton táplálja az együttlét keresését. 1867-ben, a kiegyezés idejében itt egy mindinkább szegényedő, jó tulajdonságaiból engedő középosztályt találunk s egy gyarapodó, de a nemzeti együttérzéstől távolodó földműves és csak másodsorban állattenyésztő kisgazda osztályt, amelyek együttesen képezik a nemzet tulajdonképeni zömét, de charakterben egymástól már igen távol állanak. Az új magyarság szöges ellentéteit kiélezve tükrözi azután vissza az első magyar proletár, a kubikos, aki a 40-es évek gazdasági átalakulása, a folyók szabályozásának munkálatai révén, a nagy uradalmakból álló Csongrád és Békés vármegye földnélküli parasztságából születik meg. Öt a nagy haszon helyett a szükség viszi arra, hogy a magyarság nagy, ki-kitörő energiáját földműves munkában aprózza fel s Európa legjobb földmunkása lesz. Nem lévén azonban saját földje, amely őt jellemében jobban megszilárdítsa, egyesül benne a földműves munkás szorgalma, a keresetét könnyen elherdáló régi magyarral.* * A régi magyart Szilasy János jól jellemzi a Nevelés tudománya c. könyvében (1823): „A magyar erkölcsére nézve egyenes szívű, nyilván szóló és cselekvő, az egyenességet szerető és követő, barátságos és vendégkedvelő; indulataira nézve bátor, tűrő, büszke; polgári gondolkodására nézve törvényes alkotmánya mellett buzgó, koronás fejedelmét józanul tisztelő, a törvény értelme szerint