Társadalomtudomány, 1923 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1923 / 1-4. szám - A magyarság és a magyar társadalom jelleme

368 Ázsia nomád népeinek és Belső-Brazilia indián törzseinek példájára utalunk. A vadászat maga is a harcnak egy neme s egy vagy kevés ember önálló vállalkozását kívánja. A nomád pásztorkodás akár a nyáj őrzésében s a lelegelt terület folytonos változtatásában nyilvánul meg, akár csupán a rablókalandra egyesülő egyének vagy csoportok spontán vállalkozásaiban, inkább csak a törzsi köteléket engedi meg, nem pedig a már letelepedett törzsek kevesebb egyéni függetlenséget adó államszerű egyesülését. Az ősi halászat szintén nem volt békés foglalkozás. Vogulosztják nyelvrokonainknak, akiknek főfoglalkozása a halászat, énekei tele vannak a folytonos küzdelmekkel, hősi harcokkal. A folyókban és mocsarakban bővelkedő Magyarországon a szinte a legújabb időkig szívesen halászó magyarnak éppen így küzdelmes volt az élete s nagyobb izoláltságot, önállóságot, a társas élettől való erősebb elszakadást kívánt.1 A magyarság negyedik ősi foglalkozása, a földművelés, amely a hazai földön (Szt. István korától kezdve) a többi foglalkozás rovására lassankint terjeszkedett, ha mind fokozottabb letelepültséggel és békésebb élettel járt is, extenzív voltánál fogva szintén izoláltságra, önállóságra nevelt. És ha később a birtokok kissé elaprózódtak is, közép- és nagybirtok-rendszerünk, a valódi városok erős hiánya inkább csak elősegítették ősi jellemvonásainkat, független, egyéni életre törekvésünket, arisztokratikus hajlamainkat.2 A magyarság legáltalánosabb vonásai amíg egyfelől irányt szabtak a nemzeti jellem kialakulásának, másfelől reányomták 1 A pásztorkodásra és halászatra nézve v. ö. Györffy I. Nagykunsági krónika. Karcag 1922. 5. 1. „Nagyapáink, szépapáink nem voltak földmíves emberek. Szántottak, vetettek ugyan, de csak annyit, amennyi kenyérnek éppen elég volt." ,,A hol máma zöld akácok között apró tanyák fehérlenek, ott a kövérfüvű legelőmezőkön címeres szarvú fehér marhák rázták a kolompot. Ahol a legelő szárazabb szikesbe csapott át, apró tippanós füvét juhnyájak borotválták. Ahol a lábnyom vagy szekérút belevezetett a haragos zöld rétbe, ott a konda bányászott. Ha a nyári forróság perzselte a mezőt, beverték a jószágot a rétbe, p,hol még mindig talált harapnivalót." 31. 1. „A rétes emberek halászó, vadászó, honfoglaló őseink utódai voltak, akik a Sárréten, tehát annak a Kúnságba átnyúló részén is, mint halász, csikász, rákász, pákász, vadász, darvász, solymász, békász, méhész és piócaszedő < élelmeskedtek»" „Nem függetleníthették magukat az emberi társadalomtól, mint a « szilaj pásztorok*, de mégis csak akkor érezték jól magukat, ha templomi harangszó helyett a bölömbika szavát hallgathatták, ha szekérút helyett a hajócsapáson haladhattak." 2 V. ö. Hóman Bálint: A magyar városok az Árpádok korában 76. L „Tatárjárás előtti városaink, mint egyébben, úgy építési módúkban sem nagyon különbözhettek a falvaktól." — A tatár 0& török pusztítások viszont még a faluk számát is megritkították. Hódmezővásárhely határában, számtalan tanyái helyén régente 30 falu foglalt helyet. Ma is Csonka-Magyarországon városnak nevezhető hely Budapesten kívül csakis Pécs, Győr, Szombathely Sopron, Miskolc, a többi nagyobb hely (Szeged, Debrecen, Kecskemét. Hódmezővásárhelv, Békéscsaba' Nyíregyháza,Székesfehérvár, Makó, Szentes) városba alighogy lendülő nagy fal i!