Társadalomtudomány, 1921 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1921 / 1. szám - Machiavelli

45 Ily gondolatokkal eltelve veszi kezébe Titus Liviust és keres belőle okulást minden idők politikusai, de elsősorban saját kora és hazája züllött állami élete számára. Az állami életnek egyik adott tényezője az ember természete. Ezt a természetet Machiavelli állandónak nézi. Ha a régi és az új eseményekel vizsgáljuk, könnyen felismerjük, hogy minden állam és nép ugyanazokat a dolgokat óhajtja. Ha tehát figyelmesen kutatjuk a multat, könnyű dolog a jövendő eseményeket előrelátni és ugyanazokat az eszközöket alkalmazni, amelyeket a régiek alkalmaztak, vagy ha ezek épen nem állanak rendelkezésre, az események hasonlóságának megfelelő újakat kitalálni. (Elmélkedések, I., 39.) Erről a változatlan emberi természetről azonban nagyon sötét képet alkotott magának Machiavelli. Aki alkotmányt vagy törvényeket készít, annak szerinte azt kell feltételeznie, hogy minden ember gonosz és hogy gonoszsága mindannyiszor érvényesül, valahányszor azt szabadon teheti. Az emberek még akkor is gonoszak, amikor nem látszanak annak. Mert ha az emberek gonoszsága valamely esetben ideig-óráig rejtve is marad, ez csak onnan van, hogy a tapasztalat még ki nem derítette, de az idő, minden bölcseség atyja, előbb-utóbb nyilvánvalóvá fogja tenni. Az ember csak a kényszernek engedve cselekszi a jót. Az éhség és a szegénység teszik az embereket szorgalmasokká és csak a törvények teszik őket jókká. (Elmélkedések, 1., 3.) Az ilyen nagy pesszimistákat szokták rendszerint jó emberismerőknek mondani, úgy a politikában, mint a magánéletben. Pedig nekik sincsen igazuk. A gonosztevő mellett ott van a szent is, mint a «homo sapiens)) tág lehetőségeinek egyik válfaja. De az átlagember is jóból meg rosszból van összetéve. Amit Madách a nőről mond, hogy sárnak és napsugárnak keveréke, az emberre általában áll. Az ember cselekedeteinek két főrugója, hogy vagy azért tesz valamit, mert belyesnek tartja, vagy azért, mert hasznosnak itéli magára nézve. Nemcsak az önzés hajtja, hanem a jóság vágya, a hit, a helyesség áhítozása hasonlóképen. Igaz, hogy a szent ritkább, mint a gonosztevő és lehet, hogy az átlagember motívumai között is sűrűbbek az önzők, mint a cselekvés helyességéről való meggyőződés. Innen van, hogy akik az ember alacsony szenvedélyeire s haszonleső természetére építik föl számításaikat, ritkábban tévednek, mint azok, akik pusztán ideális tulajdonságokkal számolnának. Ezért szokták magukat a feketén látók jó emberismerőknek tartani és szokták azokat, akik embertársaik nemes gondolkodására alapítják elméleteiket vagy gyakorlatukat, mint naiv álmodozókat és a politikához nem értőket lemosolyogni. Machiavelli sem lát az emberben semmiféle jó tulajdonságot. Miként később a nemzetgazdaságtan tisztán az ember gazdálkodó természetének alapulvételével építette föl tudományát, úgy ő a politika tudományát tisztán az emberi gonoszságra próbálja alapítani. Csakhogy a nemzetgazdaságtan a társadalmi életnek egy szűkebb szelvényére nézve vont e fikció alapján következtetéseket és eredményeit még így is ki kellett igazítania azzal, hogy az elhanyagolt erkölcsi indítékokat később ismét számításba