Társadalomtudomány, 1921 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1921 / 1. szám - A parlamentek ellen

6 külsőhöz, társadalmi álláshoz fűződő előítéletek fogják itt alkalomszerűen a meghallgatás készségét emelni, s a közönséget szónokával együtt az igazságtól annál hiztosabban eltéríteni, mentől nagyobb érzelmi engedményekre hajlik az utóbbi. Ö tán jobb belátása ellenére is a tömeg rhetorika jól kipróbált módjaihoz folyamodik, melyek annyira különbözőek a logikai okfejtés és bizonyítás módjaitól, sőt gyakran egyenes ellentétjei azoknak. Mert a szónoki rábeszélés fogalmak helyett képekkel, azonosságok helyett hasonlatokkal és analógiákkal, bizonyító adatok és kényszerű okok helyett kategorikus állítással, egyszerű követeléssel dolgozik. Ritkán marad meg a valóság keretei között, mert a túlzás: a nagyítás vagy kicsinyítés egyik leghatékonyabb fegyvere. Természeténél fogva inkább az érzelmekre, mintsem az értelemre appellál; önkéntelenül alkalmazkodik lelki életünk azon sajátságához, amely — a tartalmi igazság singularitásával szemben — az érzelmek összegezését, intensításuk növekedését engedi meg ott, ahol tömeges együttlétről, kölcsönhatásokról van szó. A tömegrhetorika a közvetett utak mellőzésével az akarat közvetlen irányítására törekszik, s e cél szolgálatában minden ténybeli igazságnál, logikai finomságnál hatásosabbnak bizonyulhat — a nagy hang. Ama feltevésből indultunk ki, hogy valamely tanácskozásban a szőnyegre kerülő feladat legjobb megoldását a tanácskozók egyike ismeri, s hogy neki tényleg sikerül gondolatát a többiekkel elfogadtatni. Most, a tömeg előtti érvényesülés módjait és eszközeit ismerve, világosan láthatjuk, hogy mennyire valószínűtlen volt a feltevésünk. Hogy a feltételezett legjobb eset bekövetkezzék, ahhoz két — egymás érvényesülését részben feszélyező — körülmény találkozása szükséges: az igazság ismeretének és a szónoki készségnek találkozása; hogy a tévedés vagy a féligazság üljön diadalt, ahhoz a szónoki készség egymagában elegendő. Már pedig ez utóbbi bizonnyal gyakoribb tulajdonság, mint amily gyakran rendelkezünk az élet összetett kérdéseiben a leghelyesebb belátással. A feltételek c különbségében rejlik a legfőbb oka annak, hogy még okos emberek tanácskozásában is miért a «szót» és nem az igazságot illeti meg a döntés (erkölcsi vonatkozásában úgy fejezte ezt ki a római: senatores boni viri, senatus autem mala bestia). Igazságnak és rhetorikának az előbbinek károsodása nélkül kellene egyszemélyben egyesülnie; holott a rhetorika az igazságnak ártani szokott és gyakran az ért hozzá a legkiválóbb módon, kinek az igazsághoz semmi köze sincsen. A mi külön kérdésünkre tekintettel nem fogadom el ellenvetésként, hogy egyszerű tanácskozásoknál a tömegrhetorikának nincsen, vagy csak alárendelt a szerepe. Minden emberi együttlét közös cél szolgálatában tömeget jelent, s így ennek sajátságai és követelményei — ha váltakozó mértékben és módosulásokkal is — mindenütt mutatkozni fognak, ahol olyan együttléttel van dolgunk. Szaktanácskozmányoktól a népgyűlésekig bizonnyal nagy a távolság; de lélektani szempontból a tömegszerü jelleg még azokat is egymáshoz fűzi. Még a szaktudósból is tömegtünetek osztályosa lesz, ha vitás kérdések az exact tudás körén kívül érzelmeket és subjectiv hangulatokat ébresztenek. A nemzetgyűlésben — s bennünket most ez érdekel - mindenesetre «szónokolnak».