Társadalomtudomány, 1921 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1921 / 1. szám - Az emberiség multjáról és jövőjéről

132 ban milyen alá- vagy fölérendelt viszonyban vannak a tudományok egymáshoz és a teljes absolutumot egyedül jelentő elméhez képest. Amikor tehát egy tudományt mindenkép másként konstruálunk meg, mint eddig, meg kell változtatni annak részei egymáshoz való viszonyát is és az illető tudományban abszolútnak, általános érvényűnek esetleg azt kell tekintenünk, amit eddig relativnek vettünk és viszont. Ha nem igy járunk el és például a fizika tudományában a statikai törvényeket vesszük akkor is abszolutaknak, amikor már nem azok, akkor összezavarjuk az állandónak és az abszolútnak, illetve a változónak és a relativnek nem szükségkép együttjáró értékeit. Mi következnék ebből? Az, hogy előbb-utóbb visszaesnénk arra a primitívebb, a jelenségeket kevésbbé jól magyarázó és reánknézve föltétlen hátrányos állapotra, amikor elménk az összes fizikai jelenségeket a statikus tér abszolút függvényének tekintette. A fizika tudományát illetőleg azonban mindezt csakis a jövő fogja eldönteni I Ha tehát Einstein a fizika tudományában a relativitás elvét hangoztatja, abból nincs joga senkinek érvet kovácsolni az összes létezők relativitását, hiábavalóságát hirdető pesszimisztikus világnézet részére. De époly kevéssé jogosult az is, amikor Spengler a most annyira olvasott munkájában, a történelmi relativizmus kiélezett hangoztatásával erősíti meg a csüggedő emberek pesszimisztikus hitét.1 Spengler azon kezdi, hogy helytelennek mondja a históriai korok eddigi beosztását, amikor is a történelem folyamában ókort, középkort és újkort különböztetünk meg. Nem veszi észre, hogy cz a beosztás nem csupán önkényes, hanem élünk vele mindannyiszor, ha a történelem egész folyamáról valamely összefüggő képet akarunk alkotni. Amikor az idő egész folyamát felosztjuk mult, jelen és jövőre, amikor Comte az emberi szellem fejlődését a lois de trois alapján magyarázza, mindez nem más, mint újra alkalmazása a primitív ember időbeosztásának, mellyel ő a számára legnagyobb időtartamban, a nap hosszában, minden folyamat lefutásának megfelelően reggelt, delet és estét különböztet meg. Mert mi úgy vagyunk az évezredekre terjedő idővel, mint a primitív ember a maga időtartamaival szemben, nem tudjuk annak óriási nagyságát másként felértékelni, mint egy pár kiemelkedő motívum útján. Itt tehát nem valami ósdi, csökevényes felfogásról van szó, hanem arról, hogy a jelenségek igen nagy számával szemben elménk kénytelen igen általános és igen egyszerű értékelési módokkal megelégedni. Mi a történelmi, az emberiség őskorába visszanyúló idő temérdekségével szemben legfeljebb arra szorítkozhatunk, hogy hevenyészett hármas felfogásunknak a cezúráit pontosabban állapítsuk meg. Szó van például arról, hogy az újkort ne Amerika fölfedezésétől, hanem a renaissance kezdetétől számítsuk. Természetesen egészen más az eset, amikor aránylag kisebb időtartamról van szó, itt jogunk van mindazokat az értékelési formákat igénybevenni, amelyekkel a nagy hári Oswald Spengler : Der Untergang des Abendlandes. Umrisse einer Morphologie der Weltgeschichte. I. Band. Gestalt und Wirklichkeít. Az eddig csupán első kötetében kibocsájtott munkának 1917 óta 15 kiadása jelent meg.