Társadalomtudomány, 1921 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1921 / 1. szám - A parlamentek ellen

I Christi I, 20; l)c amore solitudinis cl silenlii, a hol: Dixil quidani: Quotics inler liomincs fui, m i n o r homo redii). Nordau ötletét, aki újahb müveiben a maga híg ralionalismusával annyira képtelennek bizonyult tömegpsychologiai kérdéseket megérteni, csak Sighele elfogultsága tekintheti megoldásnak felvetett problémánkra. Nordau 20 vagy 30 Goethét, Kantot, Helmholtzot, Shakcspearet, Newtont ültet össze, hogy valamely mindennapi kérdésről tanácskozzanak és döntsenek. Szerinte a döntés azért lesz átlagos vagy akár azon alóli, mert e géniekben nem a mindenik egyéniségét kitevő külön képesség (az egymástól elkülönülő a, b, c stb.) fog itt szóhoz jutni, hanem a mindenikben egyformán meglévő közös emberi tulajdon (.r; tehát 20—30 a:). De az emberi lelket — a géniekét sem — lehet oly mechanikus módon két részre bontani, mint ezt Nordau feltételezi; ezenkívül példájában nyilt kérdés marad, hogy a genialitás mennyi szerepet játszhatik a mindennapi tudás mellett akár gyakorlati kérdések eldöntésében is, s hogy adott alkalommal miért ne gyűrhetné le az a, b, c közül az egyik vagy a másik a többit valamennyit r-eikkel együtt. Csak a mathematikában igaz, hogy 20 több az 1-nél; a szellemi életben — s a rationalista Nordau erről természetesen megfeledkezik — az eset fordítottja is lehetséges. Többnek lenni, érvényesülni annyit jelent — épenséggel a tömegben — mint küzdeni, hol az egyes, kivételképen a legjobb is felülkerekedhetik, bár a közvetlen tülekedés nem annak szokta juttatni a babért. E küzdelemre utal Gabelli fönt idézett tételével; ennek chance-ait kell most tüzetesebben szemügyre vennünk. Tegyük fel, hogy valamely tanácskozásban a szőnyegre kerülő feladat legjobb megoldását a tanácskozók egyike ismeri, s hogy neki tényleg sikerül gondolatát a többiekkel elfogadtatni. Minő formában, mi módon, milyen feltételek közt és eszközökkel fog ez sikerülni ? Társaira tekintettel talán máris messzemenő engedményeket tett eredeti tervezetéből; a másokkal való egj^üttlél kényszerénél, tudatánál fogva a következetesség rovására tán már eleve lefokozta magát. De ha ez nem is történt meg, mindenesetre ismernie kellett a meggyőzés, a rábeszélés eszközeit; ha tartalomban nem is, szóban mindenkép meg kellett hoznia a tömegnek köteles áldozatot. S itt felvetem az előzetes kérdést, hogy: nem mondom szükségképen, de akárcsak rendes esetben az fog-e legjobban érteni a tömegsuggerálás módjaihoz, aki az értelmi feladatok legjobb megoldását ismeri ? Nem lehetne-e majdnem megfordítani a sorrendet ama gyanítás kifejezésével, hogy annak megoldását fogják eo ipso a legjobbnak tekinteni, aki a tömeg «suggerálásához» a legkiválóbban ért? De mielőtt tovább mennék, előbb egy közelfekvő ellenvetésre kell megfelelnem. Collectiv szellemi munkánál, azt mondhatnák, nem arról van szó, hogy egy valaki a maga tudását és meggyőződését a többiekre ráerőszakolja, hanem arról, hogy közös erőkifejtéssel — mindenki a maga külön járulékát adván hozzá — csakugyan közös munka jöjjön létre.De, úgy gondolom, csupán logikai követelményt hangoztat az ellenvetés, olyasvalamit, ami a valóságban ritkán szokott bekövetkezni. Különösen két körülmény állja útját annak, hogy ténylegesen collectiv munka legyen ad hoc tanácskozások eredménye. Először már a vitatásra vagy elhatáro-