Politikai hetilap, 1866 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1866 / 17. szám - A "Széchenyi emlék" pályázata és Izsó Miklós szobormintája

1?9 Wenckheim Béláé mellett: Nádasdy Lipót gr., Mesznil Viktor b., / Szapáry Antal gr., Sigray Fülöp gr., Erdődy Sándor gr., Orczy Andor b., Splényi Henrik b., Vay Ádám gr., Andrássy Manó és Aladár grófok, Haller Sándor gr., Teleki Sándor gr., Széchenyi János gr., Károlyi György gr., Vay László gr., Eötvös Dénes b., Hunyady László gr. Eszterházy Pál gr., Zichy Ottó gr. Minthogy mi nagyobb súlyt tulajdonítunk az okoknak, mint a szónokoknak, természetesnek fogják találni olvasóink, hogy ezúttal különösebben azon beszédeket emeljük ki, melyekben az érvek nyomossága érdemel figyelmet, vagy az észrevételek helyessége, olykor curiositása gerjeszt nagyobb érdeket. Nádasdy Lipót gr. igen helyesen fejtegette, hogy a jogfolytonosság tettleges életbe léptetése a dynastiának szintúgy érdekében van, mint a nemzetnek, mert csak ott szilárd a trón, hol a nemzet jogérzete is az. Negyedfél századnyi experimentatiók meggyőzhettek mindenkit, hogy a magyarból nem lesz osztrák. De ez nem is baj a monarchiára nézve, söt csak ez a jó: mert a magyar— mint magyar — már kétszer mentette meg a monarchiát (1741-ben és 1809ben), s megmenti harmadszor is, ha szükséges lesz — de csak mint magyar. Mesznil Viktor b. előadta, hogy a marcz. 3-dikai leirat folytán a helyzet megváltozott: a trónbeszéd ugyanis bizalmat keltett, a leirat ellenben bizalmatlanságot, mert meg akarja ölni az 1848 diki törvények lelkét, a III-dik törvényczikket, s oly valamit tenni helyébe, a mi bennünket ölne meg. Kikel az olyan kormány ellen, mely anonyme dolgozik és sürgeti a minisztérium helyreállítását. Szapáry Antal gr. szintén élesen kimutatta a leirat aggasztó jellemét, s többek között azt mondta róla, hogy az nem „do ut des," hanem csupán csak „des." Szögyényi László a magyar kormányzat, egyszersmind azonban a birodalmi kapcsolat szükségét fejtegette, a kettőben együtt látván a magyar faj fenmaradásának biztositékát; mig Hunyady László gr. szerint főkép a magyar minisztérium s a parlamenti kormány óvhatja meg a magyar nemzetiséget. Vay Miklós b. abbeli meggyőződését nyilvánítja, hogy a magyarnak Lajtán túl ö felségén kívül egyetlen őszinte barátja sincs, benne kell biznunk s benne méltán bizhatunk is. Pap-Szilágyi József püspök, kissé elkésett organizáló tehetséggel, a megyék újjászervezéséhez látott. Neki a világi megye a püspöki megyének analógiája, s ha Magyarország az ő megyei rendszerét elfogadja, a világ végéig fen fog állani, mint az anyaszentegyház. A püspök ur megyéje két-két követet küldene az országgyűlésre, még pedig utasítással, s a követek választása nem vagyoni, hanem becsületességi census alapján történnék. Az ilyen megye, melyet a birodalom többi részére is ki kellene terjeszteni, elejét venné a titkos társulatoknak, szabad kömivességnek, forradalomnak. Sigray Fülöp gr. ostorozta a bécsi kormány azon eljárását, hogy Dániában, magyar vérrel is igyekezett bebizonyítani épen azt, a mit Magyarországban lehetetlennek állított. Helyesen mutogatta azt is, hogy a monarchiában a német elem fensősége politikai képtelenség. Andrássy Manó gr. többek között azt kérdezte a Cziráky-párttól, akarnánk is tanúsítani a pályázó művészek önérzete iránt, ha bár mi finom és czikornyás körülírásokba burkólnók az adandó választ, értelme mégis^ csak egy lehetne, a felelet csak ugy hangzanék: ily pályamű csupán egy van a 18 között, s ez Izsó Miklósé. A többi 17 pályamüvet egy közös hiány tiltja el az elfogadtatástól , s e közös hiány a legszabatosabban igy volna kifejezhető: nem emlékszerü. Itt nem az egyes minták összes compositiójáról van szó, melyben a talapzat is bennfoglaltatik, hanem kizárólag a lényegről: Széchenyi álló szobráról, mely a szoborbizottság által hirdetett pályázat szerint 3 öl magasra van tervezve a valóságban. Álló szobornak e mérvek colossalisak s az ujabb plastikában kevés példát találunk reá. Gondoljuk már most ezen genreszerü, cletképies, sőt nagyobbára köznapias modorban alkotott es általában kevéssé hasonló kis szobrokat óriási nagyságban, érezböl öntve, egy 5 öl magas talapzatra állítva, akkor kivitelök lehetetlensége szembeszökik. Mindezen pályamüvekben magának a szobornak monumentális jelleme, az alak élethű és erélyes jelentősége, kisebb nagyobb mértékben el van tévesztve, s e hiány mellett az inventio egyéb előnyei, a csinteljes és gondos mintázás, a domborművek sikerült kivitele, némely allegoricus mellékalak, vagy a talapzat kellemes és öszhangzó szerkezete, ugy mint ezek E n g e 1, Dunay szky, ifj.b. Vay Miklós, Mars alko, Szandház, Fara g ó és mások pályamüveiben a tehetség és technikai iskolázottság örvendetes jelei képében előtűnnek, a dolog lényegére nézve mitsem változtatnak. De a sikeretlenség ezen nemében nincs semmi szégyenitö, s a tagadó kritika elveszti fulánkját, ha tekintetbe veszszük a pályázatra kimért idő rövidségét, a segédeszközök hiányosságát, azon körülményt továbbá, hogy monumentális feladatuk megoldására mily ritkán, jobban mondva alig van alkalmuk hazai szobrászainknak, mindenek felett pedig ha fontolóra vesszük ezen speciális esetben a feladat rendkivűli nehézségét. Belátja ezt, ki e feladat mikénti megoldása körül csak egyszer is gondolkodott. A költő és iró, a hadvezér és felfedező, az imperátorok és koronás fejedelmek plasticai dicsőítésére nézve a művészeti usus már megszilárdított bizonyos formákat és symbolu•mokat, melyek általán elfogadtattak, s a compositio alapjául és magyaf hogy miért akar most határozati párt lenni, a helyett, hogy, mint 1861-ben, a képviselőház föliratához járulna? Erre az illetők nem feleltek, de felelt egy fölirati párt, Haller Sándor gr., ki ugy véli, hogy azért, mert talán hatást remélnek gyakorolni akár fölfelé, akár lefelé — a mi azonban csalódás. Andrássy Aladár gr. jobbnak látná, ha a törvények lényegét, ha csak provisorie is, életbe léptetnék, mintsem, hogy a törvényeket csak alakilag ismerik el. Széchenyi János gr. figyelmeztette a házat, hogy diplomatiai ügyességgel létrehozott egyességnek csak ideiglenes hatása lehetne; s a föliratot annálfogva is pártolja, mert az megmutatja, hogy a nemzet nem kiván politikai lehetetlenséget. Wenckheim László b. ellenben nem akar kérni semmi olyast, a miről előre tudja, hogy nem fogják teljesíteni. E szerint alkotmányra sem volna szükség, mert a mit a kormány teljesíteni akar, magától is megteheti, Szécsen A. gr. két rendbeli fölszólalásából ezúttal csak azon második beszédéről emlékezünk, 'melyben mentegetőzött, miért irta alá ő is a februári pátenst. Tudta ő, úgymond 4, hogy a februári pátenst Magyarország soha sem fogja elfogadni, de aláirta, mert kiléptével nem akart miniszteri válságot előidézni. Azt hisszük, egy rövid miniszterválság mégis jobb lett volna annál a hoszszu kínzásnál, melyet Schmerling ur a februári pátens örvével öt esztendőn keresztül az egész monarchián elkövetett. Végül még csak azt említjük meg, hogy miután a még följegyzett, közel 30 szónok elállván, a vita bevégződött, az elnök, Sennyey Pál b. kitűnő beszédben előterjesztette a mostani magyar kormány álláspontját, czélját, mely a törvényesség helyreállítása — és eljárása módját. Azon kijelentéssel iparkodott a házat megnyugtatni, hogy a mostani kormánytól semmi sincs távolabb, mint azon szándék, hogy a jelenlegi kormányszéki rendszer fenmaradjon; a kormány felelős kormány életbeléptetését kívánja, mert csak ez nyugtathatja meg a nemzetet; de - a fejedelmet ismeg kell nyugtatni a közös viszonyok olyszerü fölfogása és rendezése által, mely a birodalom nagyhatalmi állását biztosítsa. E fontos beszéd eszmefolyama röviden ez : Báró SennyeyPál, legelébb is a számos nehézségeket emliti, melyekkel magyar kormányférfiaknak minden időben küzdeni kellett, egytől megmentette őket az isteni gondviselés, mely abban áll, hogy midöneldödeik a nem magyar kormánytanácsosok el lenszeg ü^ lésével voltak kénytelen küzdeni, ma ezen tanácsosok collegiális előzékenysége, a magyar ügy iránti méltányossága az, mely állásukban lehető eredménynyel kecsegtet, és biztat azon reménynyel, hogy Isten . és a magyar nemzet hozzájárulásával, a jelen bonyodalmakból ki fogunk bontakozni. Visszautasítja továbbá azon felhozott vádat, mintha a jelen kormányférfiak „a fölség tekintélyével visszaélve, annak szentséges nevével takarózni" akarnának, holott a jelen kormányíérfiak korán sem akarják magukat a felelősség alól kivonni. Nem akar a kormány védelmére kelni, hanem úgymond „csak röviden a kormány álláspontját fogom előterjeszteni, a bírálatot Nagyméltóságtokra bízván. Ha valaki az itt ott felmerült, talán a journalistika terén is előforduló rázatául szolgálhatnak. Szűkebb hatáskörben, egy bizonyos irányban nevezetessé vált férfiak szobraiban ezen speciális irány, egy szóval a szakma, a hivatás és érdem különösen kiemelhető oldala nyujtá a támpontot, melyre a művész alakító tehetsége építhet. De Szécbenyink halhatatlan érdemeinek szétágazó sokoldaluságát ki szoríthatná össze egy jellemző epithetonba ? — Talán hogy „reformátor" volt, a nemzeti haladás fáradhatlan eszközlője? De hol van ez áldással halmozott működés plastikai momentuma ? Melyek az ujitás jelvényei ? Kezébe adhatjuk-c Széchenyinek a népboldogítás codexét, mint Lutheréba a bibliát? Vagy melyik az az irány, mely Széchenyi tevékeny működésében első pillanatra túlnyomónak tűnnék fel a többi felett ? Az országgyűlési szónoké talán, vagy az akadémia, ;t lánczhid, a gőzhajózás megalapítójáé, szellemi vagy anyagi érdekeink előmozdítójáé ? — Ormos Zsigmond, a Széchenyi szoborról irt munkácskában Springer és mások nyomán hosszú előadást tart nekünk a realismus jogosultságáról a szobrászatban; (közbevetőleg legyen mondva, kissé felesleges fáradság volt, mert mai nap senkinek sem jutna eszébe Széchenyit tógában ábrázolni) s elmélkedései folytán a födologra nézve azon következtetéshez jut, hogy tehát Széchenyit azon momentumban kellene megörökíteni, a mint szónoklatát tartja az akadémia megalapítására. Feledte, hogy ha ily tüzetes tényhez kötnök Széchenyi emlékszobrát, akkor a realismus szabályai, s a történelmi hűség követelményei szerint — huszárhadnagyot kellene a talapzatra állítanunk. De e fölött késő volna a polemizálás. Csak utalni akartunk arra, mily nehéa Széchenyi működési köréből szert tenni oly momentumra, mely önként kűaálkoznék a plastikai alakításra. És e nehézségek el sem oszlathatók máskép, csak ugy, ha beérjük egy oly szoborral, mely minden külső biographicus vonatkozás nélkül, de élethű hasonlatossággal állítja elénk Széchenyit, a nagy hazafi jellemét alkotó nemes hevület, férfias méltóság és törhetlen szilárdság erélyes kifejezésével. A ki Széchenyit, mint a hazafierények herosát, szellemi fölénynyel jupiteri szemöldei fölött, külső megjelenése egész érdekességében, inkább kihivó önérzettel, semmint megnyugodni tudó resignatióval vonásaiban, ugy tünteti elénk, az elérte az eszményképet, melyet a nép magának Széchenyiről helyes ösztön33*'