Politikai hetilap, 1866 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1866 / 15. szám

178 ünnepnapokon és azok után is! Bezzeg szólhatnak a tárczairók a derült, kedélyes Bécsről, a szellemek ezen Capuájáról, a phaakusok városáról, melynek jelszava „alleweil kreuzfidél" — volt; most mindezeknek semmi nyomára nem akad az ember. Még a klima is teljesen megváltozott, mióta a nemzeti bank ezüst helyett papirsurrogatumot nyújt a közönségnek, azóta még az ég sem szolgáltatja többé azokat az igazi gyönyörű tavaszi napokat, melyek minden emberből egy kis Jean Paült csinálnak, hanem ád valami surrogatumot, mely félig ősz, félig tél és mindinkább otthonossá teszi itt az angol köddel az angol spleent is. Ez megczáfolhatlanul nyilatkozik azon számnélküli öngyilkosságokban, melyek ujabb időben előfordulnak, még pedig helylyel-közzel igazán vérfagyasztó alakban. Alig két hét előtt b. Sina egyik hivatalnoka a Stadtparkban fölmetszett erekkel találtatott és ime a Tuvora család öt tagjának együttes öngyilkossága rémülettel tölti be a várost. Nem ismétlem itt ezen szivrendítő dráma részleteit, miket a lapok amúgy is terjedelmesen közöltek; csak annyit mondhatok, hogy mióta az itteni emberek közt élek, — pedig maholnap husz éve lesz — nem emlékezem, hogy valami városi esemény ily mély és általános benyomást tett volna. Ali ez főleg a három gyermek és ezek közül nevezetesen a 18 éves lány önkénytes haláláról ; e leány nemcsak ritka szépségű volt, hanem meglepően sok tudománynyal és kimeríthetlen derültséggel birt. Az első keleti kéjutazás alkalmával, melyet atyja személyesen rendezett és melyben a lány is részt vett, derült, szellemdűs csevegése, valamint szivreható éneke által a szó teljes értelmében elbájolta az utasok nagyját, apraját. Mily rettenetes küzdelem előzhette meg azon sötét pillanatot, midőn ily lény, kinek oly kiváltságos igényei voltak arra, hogy az élet örömeit adja és fogadja, önkénytesen dobta el magától azon megbecsülhetlen ajándékot,melyben a Mindenható kegye részesíté vala ! És mily borzasztó örvénybepillantunk, midőn egy tekintetet akarunk vetni az atya szivébe, ki gyermekeit gyöngéden szerété s azokat nemcsak a halál karjaiba taszitá, hanem saját szemével látta haldokolni, mert annyi már most egész bizonyossággal van megállapítva, hogy az atya utolsó vette be a mérget, midőn kedvesei már nem voltak többé,midőn teljesen meggyőződött arról, hogy nincs többé senki, a kinek az ő létére múlhatatlanul szüksége lehetne. . . Vannak, a kik azzal vigasztalják magokat, hogy ily dolgok régibb időben is fordultak elő, csakhogy akkor még nem volt anynyi újság, mely kifecsegte volna, a censura pedig atyailag gondoskodott arról, hogy a közönség minden fölösleges szívbeli emotiókról megkíméltessék. Hazug vigasztalás! Az ily dolgok előfordultak, az igaz, de ritkán és mindig csak kivételt képeztek, mig most igazán napirenden vannak. Az elmeháborodás nem valami uj találmány és ez régebben is kívánt áldozatokat; de a most oly sürüen ismétlődő öngyilkosságok oka többnyíre nem az elme, hanem az erszény meg' háborodásában keresendő és ez a mi korunknak szomorú vívmánya. A mivelődés terjedésével gyarapodnak az embe- rek valódi és még inkább képzelt szükségei; de egy szorgalmas és tehetségdús emberre, ki e növekedett szükség költségeit a maga munkája által előteremteni képes , legalább tiz lusta vagy tehetségnélküli egyén jut, a ki a társadalomban külsőleg amazzal ugyanazon rangpolczon állva, hasonló módon akar élni, lakni, öltözködni; az erre megkívántató anyagi eszközökkez solid uton nem tudván férni, szédelgésekre vetemedik, ezeket követik aztán az igazi büntettek és legtöbb esetben az öngyilkosság. Szomorú fejezet ez a mai társadalom történetében, melyet a bécsiek e hét alatt meglepő komolysággal tanulmányoztak ? Vájjon tanultak-e belőle ? így hébe-hóba egyik vagy másik — igen is; a többség mához egy hétre alkalmasint elfeledte már a Tuvora-esetet és folytatja eddigi életét, mig az hasonló rémhír által újra félbe nem szakittatik — ismét egy pár napra! Egyelőre itt a hangulat, a mint mondám, nagyon komor és magától érthető, hogy ebben a politikának is tetemes része van. Még két hetet ily állapotban, és fogadni mernék, hogy még a legbékésebb emberek is azt fogják kiáltani: ha már nem lehet teljes, szilárd béke, hát legyen háború; de i mindjárt és minden további habozás nélkül! Említém mult heti levelemben, hogy az itteni kereskedő és iparos világ millió szállal függ össze a német vámegylettel és igen nagyon megérezné, ha ezen szálak, habár csak néhány hónapra elszakíttatnának; de ennél majd nem rosszabb a mostani bizonytalan helyzet; a két vámterület lakói nem mernek valami uj transactiót megindítani, mert nem tudják, mily befolyással lehetnek vállalatukra a holnapi nap eseményei. Oly czikkekre nézve, melyekre háború esetén nagy szükség szokott lenni, teljesen fennakad az üzlet; a birtokos nem akarja olcsón adni, mert hát ha mégis lesz háború, és holnapután a mai árnak kettősét kapja; a másik pedig nem akarja drágán venni, mert hátha mégsem lenne háború, és igy a most visszatartott készletek aztán egyszerre árasztanák el a piáczot. Végre az a szerencsétlen ágió is képez nagy, majdnem azt mondhatni legnagyobb bökkenőt. A háború kitörése természetesen az ágio felszökését is fogná maga után vonni, és igy hitelre kötött alkunál egyik fél nem tudja, mit fog valósággal kapni, a másik meg nem tudja, mit kellene valósággal fizetnie, midőn a lejárat napja ittleend. Igy állunk jelenben és — meglehet, hogy Bismarck urspeculált is e kényelmetlen helyzetre. Igaz, hogy ezt Poroszország is megérzi; de először az ágio-calamitás ott ismeretlen; másodszor pedig a jelenlegi porosz kormánytól, bár különben épen nem sympathizálunk vele, el nem tagadhatni azt az érdemet, hogy kereskedelmi és vámszerződések által az ország anyagi érdekei mellett sokat tett, és nem egy uj jövedelmező vásárt nyitott meg a vámegyleti ipar számára, mig Ausztriában e tekintetben még minden csak az előkészület stádiumában van, és az itteni ipar és kereskedelem, ha külpiaczokról van szó, még mindig főleg a vámegylet területére van utalva. Szóljak-e még a tulajdonképi politikai helyzetről ? Ez valóban a legszomorubbak közé tartozik. A februári sóit disant alkotmányos intézmények egyszerűen fel nem elevenithetők, ujak alkotásáról nem lehet szó mindaddig, mig a magyar kérdés valami határozó stádiumba nem lépett; arra pedig, hogy ez gyorsittassék, könnyittessék, a kormány semmit sem tesz, sőt a mit eddigelé tett, inkább az ellenkező eredményt idézte elő. Említém már a minap és örömest ismétlem, hogy veszély idején az elégületlenség nem fogja apasztani a népek hazafias buzgalmát, hanem azért egészen más alakja volna e buzgalomnak, ha egyik forrása a népek elégültsége is volna. De ne vesztegessünk erre több szót; a kik a mindenttudás kasztáliai kútjából isznak, vagy hisznek inni, majd elintézik a dolgot és megfogják szégyeniteni azo kat, kik azt mondják, hogy ezt a mostani válságot régen lehetett előrelátni, és hogy ennélfogva sokat lehetett volna tenni, a mi nem tétetett és megfordítva. Itteni magyar körökben növekedő határozottsággal állítják, miszerint, ha csakugyan kitör a háború, a magyar országgyűlés legalább is őszigei fog napoltatni. Cui bono? ezt tessék azoktól kérdezni, a kik ily lépés czélszerüsége mellett felszólalnak. Egyelőre a háború, még mielőtt kitört volna, egy áldozatot már is követelt és ez a „Vaterland" lap főszerkesztője dr. Keipp. Ez ugyanis oly czikkeket adott ki, melyben párhuzam vonatott az osztrák és porosz hadsereg közt, azon végeredmény nyel, miszerint az osztrák had aligha képes volna győzelmesen megmérkőzni a poroszokkal. Keipp ur porosz születésű és néhány év előtt a feudális urak által ide hivatott, hogy az ö speciális közlönyüket szerkeszsze. Zárjel közt kiemelem itt azon meglepő körülményt, hogy az itteni (csekély számú) reactionárius, sőt még a legtöbb félhivatalos közlöny is külföldiek kezében van, és hogy a nevesebb osztrák irók közül alig találkozik egy kettő, ki akár a reactió, akár a kormány dispositions-fondjából táplálkozni hajlandó volna; külföldiek irják többnyire az „Augsb. Allgemeine" és más eféle lapok sugalmazott bécsi leveleit is. Tehát a Clam-Thunféle töredék szintén külföldről, a „Kr. Zeitung" gárdájából toborzott szerkesztőt és meg kell vallani, hogy ügyesen választottak az urak. Míg Schmerling lovag az első sajtóperrel rá nem riasztott a „Vaterland"-ra — azt mondják, csak egy apró véletlennek köszönhető, mi-