Politikai hetilap, 1866 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1866 / 12. szám

138 ^siP* '"(M" ^"^^T de való megnyugtatást ezen formák nem nyújthatnak. — Szabad, de egyszersmind erős az ausztriai birodalom csak ugy lehet, ha intézvényei a népek meggyőződésére és érzelmeire támaszkodnak. — Minden lépés, melylyel e téren egymáshoz közeledünk, csaknem fontosabb, mint a kormány intézkedései, s azért lapjaink egyik főfeladásuknak ismerik, hogy olvasóikat azon nézetekkel ismertessék meg, melyek fontos állami kérdéseink iránt a Lajtán tul nyilatkoznak. Az időszaki sajtón kivül most több röpirat foglalkozik e kérdésekkel. így az utolsó hetekben Friedmann 0. Bernát emlékirata (Zur Einigung Osterreichs von 0. Bernhard Friedmann). Helyén látjuk, hogy olvasóinkat röviden megismertessünk annak érdekes tartalmával. Mellőzzük azt, mi az emlékiratban Ausztriának viszonyáról Németországhoz mondatik. Nem osztozunk azon nézetben, mely szerint Németországnak s Ausztriának semmi nem fekszik inkább érdekében, mint fentartása azon kötelékeknek, melyek közöttök léteztek; sőt ugy vagyunk meggyőződve, hogy oly viszonyok felbontása, melyek egy közös nemzetiségre alapítva, egy ezer évi történet alatt fejlődtek, nem függ egyesek akaratától. — A német népnek egysége, épen mert azaz államok alakításánál tekintetbe nem vétetett, igen nehezítheti egyes államférfiak helyzetét, igen kényelmetlen lehet diplomatáinknak ; de azért tény marad, melyet sem ignorálni, sem a legnagyobb ügyesség mellett megsemmisíteni nem lehet, s mely, ha egy európai congressus által határozatilag eltöröltetik, ép ugy túl fogja élni e határozatot, ahogy mint azon intézkedések daczára sem semmisült meg, melyeket a német congressus állítólag a német egység érdekében megalapított. — A mi a Bundestag ápolása alatt fél század alatt csak nőtt és erősebbé vált, az nem oly könnyen semmisíthető meg. De másokra bízva e kérdések fejtegetését, a következőkben csaknem egészen az emlékirat szavaival összefogjuk azokat, miket abban a minket is közelebbről érdekelt kérdésekről mond. „A belpolitikában is el kell ismerni a bevégzett tényeket. Ily bevégzett tényeket találunk Ausztriának legközelebbi múltjában is, s ilyen főkép a dualismus, mint azon egyetlen tény, mely iránt kétség nem lehet. A pragmatica sanctió s a magyar korona országaival kötött jog- s béke-szerződések egy részről, a másikról II. Ferencz császárnak a német trónról 1804-ben történt lemondása és az 1815-diki németszövetségi acta — ezek nemcsak az egyedüli történelmi okmányok > melyeken az osztrák birodalom ujabb története alapszik, hanem egyszersmind politikai tények, melyeknek következései az osztrák birodalom népeinek állami, anyagi, szellemi s magánéletében eltörülhetetlen nyomokat hagytak. Valamint a magyar korona országainak együvé tartozása ezen országok lakóinak öntudatában él, épen oly természetes, s csak a legnagyobb áldozatokkal megsemmisíthető szükség a birodalom német-szláv tartományainak anyagi s szellemi összeköttetése is" „A dualismus fejezi ki történelmileg helyesen azon ellentétet, mely a birodalom két felének politikai helyzetében 1848 előtt létezett. Az államviszonyok ezen különbözősége természetszerűleg fejlődött ki azon viszonyból: hogy azon országok, melyek a fejedelem egysége által egyesültek, a szó szoros értelmében egymástól független két államot képeztek. „A gondviselés csudálatosan rendezé az alkotmányos élet alapjait, s a nemzeti szabadság emlékeit legalább e nagy birodalom egyik felében tartotta fel. Ezen egy megfizethetetlen állásért, mely az annyit ócsárlott dualismusnak köszönhető, az örökös tartományok német-szláv népességei megbocsáthatnák mindazon nehézségeket, melyek a közelebb jövőben a dualismusból, az öszbirodalom alakítására háramolhatnak. „A dualismus képezi e szerint a birodalom ezentuli fejlődésének történelmileg védhető, s államjogilag helyes, egyedüli alapját, és épen azért ez képezi egyedül természetes alapját minden állami reformnak, s az alkotmányos alakulás történelmi fejlődésének is." Két szempont az, melyből a birodalom újjáalakításának nagy művénél, az emlékirat nézetei szerint, kiindulnunk kell. Az első a történelmi jogfolytonosság elve, mely egyrészről Ausztriának népközi összeköttetésében a német szövetséggel, másrészről Ausztriának államjogi összeköttetésében a magyar korona országaival gyökerezik, és mely e szerint a birodalom öszszalkotmányának jogilag s történetileg egyedül lehetséges alapját képezi; a második a nemzetiségek szövetségének elve, az eddig dualisticusan elTÁKCZ A. Egyesüljünk a művészet érdekében. Magyarországon a képzőművészet nem birt még azon fokra emelkedni, mely azt akár az ország általános miveltségénél, akár anyagi erejénél fogva megilletné. Nem vizsgálva ennek okait, egyszerűen azon tényre hivatkozunk, hogy ezt belátták honfitársaink, midőn több évtizeddel ezelőtt részvények utján a magyarországi miíegyletet alakították; s belátták újra, midőn néhány év előtt a műegylet által kivívott eredményeket kévéseivé, a magyar képzőművészeti-társulatot hozták létre. Az erők szétforgácsolása minden téren káros; de kétszerte ott, hol valamennyi müveit és jólgondolkozó hazafi erélyes közreműködése szükséges, hogy a százados pangás és hanyatlás helyreütve, a művészet valóban azzá légyen, a minek lennie kell: minden jóra, nemesre és szépre való buzdítónak; hogy szégyent ne valljunk, ha valóban a nemzeti műveltség egyik criteriumának tokintik. Az említett két társulat czélja nagyban és egészben egy és ugyanaz ; amüegyletnél: a művészet szeretetének terjesztése, s az izlésnemesbítés hazánkban; s képzőművészeti társulatnál : a képzőművészetet egész terjedelmében felkarolni, s annak virágzását Magyarhonban s aj átlag kifejleszteni. Ha a két társulat által annak idejében kitűzött ezen czélok alakulásukkor megfeleltek hazánk művészei s közönségök igényeinek, akkor szerkezetök is helyes volt. Ma már tul vagyunk ez állásponton, s bármely a művészet terén létesülő egyesületnek ezentúl bátran azt tüzszükséggé tegye, mint azt a legmiveltebb külországokban tapasztaljuk. Hogy e ezélt megközelíteni lehet, a két társulat eddigi működése bizonyítja; de hogy elérjük, arra esakugyan szükséges az erők összpontosítása, mit legkönnyebben az eddig létezett két társulat egygyé olvadása által lehetne elérni. Mikép volna ez elérhető, az alábbi pontozatokból talán ki fog tűnni. A műegylet föladata egyszerűbb, jelleme cosmopolitikusabb. A magyar képzőművészeti társulat specifikus magyar, föladatai, czéljai többfélék, valamint számosabb az eszköz is melyekkel elérhetésökre törekszik. Amaz csupán kiállítást rendez, bel- és külföldi müvekből egyaránt, és mülapot oszt ki részvényesei között. Emez is rendez kiállítást, de csupán magyar müvekből, sőt kizárólag csak társulati tagoktól; mülap helyett egész albumot ád tagjainak, azonkívül művészeti tanintézetet akar felállítani, fölolvasásokat tart, kezdő művészeket segít és utaztat, szegénysorsu művészeket támogat, családjokat istápolja, nyugdíjalapot gyűjtött, könyveket szerez s készül kiadni, művészi ünnepélyeket rendez stb. Mellőzve ez utóbbi czélokat, melyek közül többeket nem tartunk életrevalónak, szorítkozzunk csupán a főczél elérésére eddig leghathatósabbnak bizonyult két főeszközre: a kiállításokra s a mii — vagy albumlapokra, előnyeikre s hiányaikra. A műegylet kiállításai állandóak, vagyis — legalább névleg — havonkint változók ; tárgyaira nézve főleg a külföldre, még pedig, valljuk be, annak többnyire gyengébb műtermékeire támaszkodik; a hazai műtermék, bár alapszabályaival ellenkezőleg, gyakorlatban csak másodrendű; míüápjai hol jók, hol kevésbbé azok, —de a külföldi művészet színvonalán nem mindig állanak. A képzőművészeti társulat kiállításai csupán magyar műtermékekből alakulnak, ezért inkább egyoldalúak, csekély változást tüntetnek fel, félévesekből évesekké váltak, és, ha a társulat erőteljes lendületet nem nyer, tarthatni tőle, idővel még szegényebbekké válandnak. Amabban a müvek csekély száma miatt enyhe a bírálat a befogadandó müvekre nézve, emebben a szigorúbb bírálat sem éri el a kivánt sikert és eredményt. Amott a külföldi sok gyönge mü árasztja el a jobb rovására a havi tárlatokat; itt a bírálat által megritkított magyar müvek nem töltik be kellőleg a tért s fenyegetnek még nagyobb ürességgel. Mi következik pedig ebből'? hogy se magában a csekély vételek által nem eléggé érdekelt s jobb miitárgyakat nem szállító külföld, se egy maga a hazai művészet nem elegendők arra, hogy érdekes, váloga-