Politikai hetilap, 1865 (1. évfolyam, 1-26. szám)

1865 / 2. szám

De azt, hogy történelmi tanulmányaiból valaki azon meggyőződést vonhatja le, hogy az osztrák egység, miként azt a lelépett minisztérium létesíteni akarta, a birodalom történelmi kifejlődésének szükséges következése, azt őszintén megvallva, nem tudjuk még sejdíteni sem. Szorgalommal tanulmányoztuk a történelmet mi is, de tanulmányaink egészen más eredményhez vezettek. Közel egy ezred , mióta nemzetünk a némettel folytonos érintkezésben áll. Már a tizenegyedik században Németország arra törekedett, hogy — mi Csehországgal ugyan akkor sikertilt — Magyarországot is a birodalom hűbéri felsőbbs égének alávesse; azon ellenszenvnek magvai, mely mult időkben a magyar s német nép között létezett, talán a háborúk által hintettek el, melyeket III. és IV. Henrik Magyarország meghódítására viselt; azonban ha egész történetünkön végig megyünk , azon meggyőződéshez jutunk: hogy Németország, daczára nyolcz százados törekvéseinek (mert Austria hazánk irányában csak azon politikát folytatá, melyet Németország a tizenegyedik században megkezdett) Magyarországot állami létének körébe soha nem vonhatta be; és hogy daczára azon antagonismusnak, mely a magyar és német nép között tagadhatatlanul létezett, s azon erélynek, melylyel a magyar minden idegen s főkép minden német befolyástól szabadkozott, a két nemzet történetében mégis egy bizonyos közösséget találunk. A német nemzet talán nem érzett különös vonzalmat fajunkhoz, de átlátta a befolyást, melyet Magyarország helyzete saját biztosságára gyakorolt, " és Magyarország talán nem ismeré el, de soha nem is kerülheté ki Németországnak szellemi határát, s talán ennek tulaj donitható, hogy történetünk hosszú folyamában a magyar és német nemzet között alig találunk nagyobb háborút. Minden nagy küzdelemnél, melyben Németország léte kérdésben forgott, Magyarország nem ellenei, hanem azok között állt mindég, kik érdekeit védelmezék; s azon erélyesség után, melylyel a nemzet másfél. századig a török ellen küzdött, hazánk bizonyosan nem tartozik senkinek több hálával megszabadulásáért, mint épen a német nemzetnek, s bár mit beszéljünk nemzeti gyűlöletünkről, annyi bizonyos, hogy kik a két nemzet érdekeit legjobban ismerék, azokat mindig igy fogták fel. Főkép ennek tulajdonítható kétségtelenül, hogy a mohácsi vész után, midőn nemzetünk a szükséget érezé, hogy saját védelmére másokkal szorosan szövetkezzék, erre nem a lengyel nemzetet, melyhez talán több syrnpathiák vezették, hanem a németet választá. TÁRCZA. Az igazság a tréfában. „Tréfából mondja vagy igazán?" Ezt szokás kérdezni, midőn kételkedünk, higyünk-e valaki szavának vagy ne; s ez a kérdés bizonyítja, hogy a tréfát ösztönszerűleg elválasztjuk az igazságtól, csak azt tartván igaznak, a mi nem tréfa. E szerint a tréfa egyik első ismertető jele az volna, hogy: nem igaz. A mi ha igaz, mindjárt letehetem a tollat, mert én épen azt akartam irni, hogy a tréfának igaznak kell lenni, s igazság nélkül még a tréfa sem ér semmit. Értem pedig igazság alatt nem csak gondolatunk megegyezését a léttel, azaz a valóságot, hanem egyszersmind a megegyezést erkölcsi, különösen jogi érzetünkkel, tehát azt, a mit hosszabban igazságosságnak nevezünk. Ez utóbbi értelemben vett igazság sérelme fáj nekünk, midőn például látjuk, hogy az ártatlan szenved s a gonosz diadalmaskodik. Szintily értelemben veszi az igazságot a nép, midőn felsóhajt: MeghoU Mátyás király, oda az igazság! És azt kívánom a tréfától, hogy ezen mindkét rendbeli igazság meglegyen benne, azaz legyen igaz is, igazságos is. Megegyeztethetjük-é ezt a kivánatot a fentebb idézett kérdéssel : „Tréfából mondja vagy igazán?" Ha valakit tréfából megcsalunk — mert az idézett kérdés ilyenkor van helyén — az igazság elrejtése a tréfának csak első fele, melyet mulhatlanul kell követnie másik, kiegészítő felének is, az igazság Ezen pillanattól a viszony, mely hazánk s a Németország helyébe lépett osztrák tartományok között létezett, szorossabbá jvált, s a kísérletek, melyek Magyarország beolvasztására történtek, szaporodtak. A XVII-ik században I. Lipót alatt, a XVIII-ban József, a XlX-ikben 182 3-ban Ferencz császár által ismételtetnek azok; de mindig ugyan azoneredménynyel, hogy azon egység, melynek nevében hazánk alkotmányos önállása megtámadtatott, soha nem éretett el; de mihelyt az ily kisérlet félre tétetett, a magyar nemzet ismét ugyan azon erélylyel lépett fel a birodalom közös érdekei mellett, melyet saját önállásának védelmében mutatott; lelkesedéssel küzdve Mária Terézia alatt nem csak fejdelme, de a birodalom megtámadott részeinek megtartásáért, s nem utasítva el magától semmi áldozatot, melyet a birodalomnak hosszú harczai Napóleon ellen megkívántak. Ha a viszonyt, mely hazánk s az osztrák birodalom között fenállt, a történetben keressük, azt fogjuk találni, hogy az mindég ugyan az maradt. Soha a birodalom, egység után törekedve, Magyarország állami létét nem absorbeálhatta, és soha Magyarország nem különíthette el anyagi, s állami érdekeit a birodalomtól, és mig hazánk s a birodalom között állami tekintetben soha egység nem létezett, addig más tekintetben a legnagyobb közösség sőt egység fejlődött ki, s kétségtelen, miként azon összeköttetést, mely hazánk s a birodalom között fenáll, nem egyedül a fejdelemnek egysége, de annyi anyagi s szellemi érdekeink ugyanazonossága biztosítja. Ha valamely viszony ekként századokon át fentartotta magát, ha ez annyi hatalmas ellentörekvések daczára ugyan az maradt és nagy események által rövid időre többször félbe szakasztva mindig ismét a régi módon helyre állt akkor biztossággal állíthatjuk, hogy azt oly okok tartják fel, melyek az emberek akaratától függetlenek; — s ha a birodalom e viszony mellett, századokig nem csak fenállt, de élénk fejlődésnek örvendett; ha a legfenyegetőbb veszélyek a legnagyobb csapások után, mindig csaknem bámulatos gyorsasággal előbbi hatalmát visszanyeré: akkor az, hogy a rendszer, mely e viszony tökéletes átalakulását tűzte ki feladásul, elhagyatott, talán sértheti egyeseknek érdekeit, de az osztrák birodalom történeti kifejlődésével bizonyosan nem áll ellenkezésben, s mi nem találjuk igazolva az aggodalmakat, melyek ezen alkalomnál nyilvánultak, sem azoknál, kik az osztrák birodalom hatalmi állása iránt lelkesülnek, s midőn annak eredményeire hivatkoznak, az igazolást bizonyosan nem az utolsó évek történetében fogják keresni, sem azokfölfedezésének; a mi ha nem történik, a csalás nem tréfás többé, hanem komoly. Szintigy, ha valakitől tréfából elcsenem óráját, a tréfa csak úgy marad tréfának, ha utólag visszaadom az órát; ha vissza nem adom, lopás lesz a neve, az pedig már nem tréfa. A tréfa tehát, igenis, elrejtheti az igazságot, de csak azon föltétel mellett, hogy föl is leplezirHazudhatik, de csak úgy, hogy hazugságai magok ítéljék el magokat és igy szolgáltassanak igazságot az igazságnak. Báró de Manx kalandjai elvesztenék minden érdeköket, ha el lehetne hinni. A hazugság csak hihetetlenségénél fogva lesz tréfássá, de épen hihetetlenségénél fogva mutat az igazságra is. Igy a képtelenség, mely maga czáfolja meg magát, az okszerűség képévé lesz. Igy a rút a szép tükrévé. A tréfás gúny szeret egyes gyarlóságokra ellenkező gyarlóságokat vagy épen azonnemü erényeket ráfogni, a fösvényt például esztelen pazarlással vádolja, vagy pedig bölcs takarékosságát dicséri. De a gúnynak csak ugy van értelme, ha tudjuk, hogy a kit pazarlással vádol, vagy takarékosságaért dicsér, az fösvény, hogy tehát a pazarlás alaptalan vádja vagy a takarékosság alaptalan dicsérete voltakép a zsugoriságot akarja ostorozni. Nem igaz vád, nem igaz dicséret, s mégis igazság — föltéve t. i., hogy a gúnyolt egyén csakugyan fösvény. Hátha nem fösvény ? Bizony akkor a gúnynak-semmi-éle, semmi értelme, semmi jelentése ; tompa, üres, ízetlen; sőt nem is gúny, se nem tréfa, csak unalmas szófia-beszéd. Mert ha nem fösvény az illető, a fösvénység gúnyolásának nincs sem értelmi, sem erkölcsi alapja. Ilyen gúny, a mennyiben valótlanságra van építve, oktalan; a mennyiben pedig érdemetlenül igyekszik valakit sújtani, igaztalan. Az oktalanság a gúnyolni akarónak együgyüségét, az igaztalanság pedig roszakaratát bizonyítja; s mind I az együgyűség, mind a roszakarat kellemetlenül érint, sért — Miért ?