Politikai hetilap, 1865 (1. évfolyam, 1-26. szám)

1865 / 6. szám

I türelmetlenül kérdik: hol van a tető ? lesz-e szűkebb vagy tágabb reichsrath vagy inásnevű centralparlament ? mintha a parlamentaris életre, a politikai szabadság élvezetére nem a közigazgatási decentralisátió volna a legrövidebb, legbiztosabb, szinte azt mondanók az egyetlen igazi ut! — Nagyon kivánatos volna, hogy tisztelt bécsi collegáink valamivel komolyabban gondolkoznának e tárgy felett, és olvasóik körében is az eszméket tisztázni törekednének. Pedig bizony van itt mit tisztázni! Tiz ember közül kilencz azt hiszi, hogy ha a magyarok a reichsrathba mennek, ez centralisátió, ha pedig nem mennek, ez decentralisátió. Megengedjük, hogy a dolog némi önmegtagadásba kerülne, de a politikai becsületesség ugy kívánná még az úgynevezett „centralista" lapoktól is, hogy olvasóikat a decentralisátió valódi természete felől felvilágosítanák, őszintén kimondván, miszerint e rendszer főczélja a közügyeket, a mennyire csak lehet, az érdekeltek által önállóan elintéztetni, mig a centralisátió mindenütt és mindenben a kormány közlönyeinek gyámkodását lépteti a polgárok önálló tevékenysége helyébe. A centralisátió csak kétféle embereket szokott képezni, illetőleg dressirozni: olyanokat, kik katona vagy polgári egyenruhában a kormány rendeleteit kiviszik, és olyanokat, kik némán nyugszanak meg azoknak intézkedéseiben, kiket a nép a maga erszényéből tartani köteles. A ki a két rendszer közt gyakorlati következményeit 'össze akarja hasonlítani, az vessen egy pillantást Francziaország és Anglia állapotjaira. A centrálizált Francziaországban voltak, vannak és mindég lesznek egyes kitűnő politikai tehetségek, kiknek dicsősége betölti az országot, a világot; de azon szélesen szétáradó, a társadalom minden rétegeit átható politikai érettséget és érdekeltséget , mely a brit nemzetet kitünteti, a francziánál hiába keresnők. Igen találóan mondja Odilon Barrot, Nagybritánniáról szólva: „Ha tiz brit polgár valamely tárgyról értekezni akar, azonnal gyűlést képeznek, melyben parlamentáris szabályok szerint foly a vita. Az elnök megválasztása, az indítvány előterjesztése, az ellene teendő kifogások, az összes tárgyalás, az azt követő szavazás, mindez a parlamenti vitatkozás szabályai szerint megy véghez és annyira hatolt be a nép erkölcseire és szokásaiba, hogy ezen formák még a legszenvedélyesb. és legviharosb gyülekezetekben is respectáltatnak. Ellenben mi (francziák), kik gyermekkorunktól fogva a katonai iskola feltételei szerint idomíttatunk és gyámsághoz vagyunk" szoktatva, mely soha magunkra nem hágy, mi csak a gyanakodó rendőrség engedelmével és ennek szemei alatt gyülekezhetünk és ez által oly tartózkoségbeesésböl emelkedtek ki, a nemzeti fájdalomról oly kevéssé mondhattak le, mint szive mélyén maga a nemzet, összeolvasztották a kettőt, a reményt és emléket, a bánatot és örömet, a hitet és aggodalmat. A mult dicsősége elöttök oly szent volt, mint a jövendőé, egyik kézzel a múltra, másikkal a jövendőre mutatva, lelkesítették a jelen küzdelmét. Ez volt a nemzet hangulata is, melyet Vörösmarty Szózata fejezett ki legeröteljesben s emelt tisztább lelkesüléssé. A Szózat mindenre hivatkozik, mi ujjászületési küzdelmében csak lelkesítheti a magyart s a remény és emlék, a hit és balsejtelem húrjain játszva, mindenbe az önbizalom és nagyság érzetét vegyíti. Semmi csüggedés többé, bátran nézhetünk szembe a jövővel. Nagy válság felé közeledünk, egy jobb kornak kell jöni vagy ha nem, ha el kell vesznünk, többé nem veszhetünk nyomorultan. Az bizonyos, hogy töbhé nem élhetünk így, s ez öntudat már magában lélekemelő. Vörösmarty egészen kiemeli a magyar lyrát eddigi kétségbeeséséből, még nem zengi a jövő dicsőségét, de elhatározónak érzi a jelent, nem korholja az elfásult nemzetet, az életre ébredt, de tettre és hazafi hűségre lelkesíti. Emlékezteti a mult dicsőségére, előszámlálja epikai és tragikai nagy emlékeit, a keresztyénségnek és a szabadságnak tett szolgálatokat ; felhozza az őrködő isteni gondviselést, mely annyi viszontagságok közt sem engedte megtörni életerejét, a jelen küzdelmeit, az ész, erő, szent akarat harczát. S nem csak nemzetéhez, hanem Európához is fordul, melynek eszméiért küzd nemzete, méltó helyet követel tőle a többi nemzetek között, a mult szolgálatai, a jelen törekvései dijában kéri a jövendőt, részvétet küzdelmei iránt, könnyet sírjára, ha vesznie kell, de nem fog gyáván veszni: a temétkezés felett egy ország vérben áll. Mily önérzet s mennyi fájdalomba merülve, mennyi hit a belsejtelmek közepett s mennyire uralkodik mind kettőn az elszántság. Mióta lyránk többé nem olvasztotta össze a hazafisággal a katholicismus és protestantismus eszméit, megvált az európai solidaritas érzelmétől. Vörösmarty újra összeköti e két elemet; midőn Európára, a népek hazádókká , félénkekké , habozókká lettünk és a köztanácskozásokra oly csekély képességgel birunk, mely roszul illik,, a szabadság föltételeihez .... Hol is tanulnók meg a közéletet , hol készülhetnénk rá, ha nem teljesen független és szabad municipális és departementális intézményekben, hol a közügyek elevenséggel, sőt szenvedélylyel is tárgyaltatnak, és a hol lassanként megtanulnók a szabadság szokásait és gyakorlatát?" Vájjon, a mit Odilon Barrot itt Francziaországról mond, nem alkalmazható-e azon Ausztriára is, melyet a központosító bureaukratia alakított és nem kell-e teljes szivünkből kivánnunk, vajha sikerülne azuj államminiszternek oly átalakítás, mely a franczia állapotoktól mindinkább eltávolítja és az angolokhoz közelebb viszi a birodalmat ? Es habár ezen siker még nem bizonyos, de nem világos-e legalább az, a mit Belcredi gróf akar f ! Parlamentáris élet, — mily szép szó , mily kivánatos egy vívmány! De milyenek azon parlamentek, mik a centralisátió mellett létrejőnek, a hol — ugyancsak Odilon Barrot szavai szerint — „a közigazgatás megszűnik azon eszköz lenni, mely az állam segédforrásainak igazságos és felvilágosult modorú alkalmazására czéloz, ellenben kizárólag abban látja feladatát, hogy a kormánynak többséget szerezzen a parlamentben !" Az imént letűnt bécsi birodalmi tanács ennek kézzelfogható illustratiója, azon testület, melynek keblében az önállósággal és politikai érettséggel biró elemek csak oly ritkák voltak, mint — egy Ábrahám a Santa Clárai hasonlattal élve — a zsircseppek egy kórodai levesen. A lelépett minisztérium bátran megadhatta volna mindazon Grundrechtet és elméleti szabadságot, mely tőle követeltetett; — ez mind csak irott malaszt maradott volna, mig a centralisá•tió fenállott, holott — a mint Royer Collard már 1824-ben oly találóan mondá: — „a közszüksé gek kielégítése a közigazgatás kegyétől függött." Midőn a Potsdam melletti molnár telkét, nagy Fridrik meg akarta vásárolni, hogy ezzel saját kertjét kikerekítse, a molnár pedig semmi áron nem akart elválni ama birtokától, a király azon boszus szóra fakadott: „Hát majd erővel fogom elvétetni.u „Nanu, das sollen Majestat 'mai probiren — viszonzá a molnár mosolyogva — da müsste es kein Kammergericht in Berlin gebén." Ez igen szép tanúbizonysága a porosz bírák iránti bizalomnak; de elegendő-e ily birói intézmény a polgár szabadságának biztosítására? Ausztriában ily esetben a Kreiskommissar vagy Bezirksvorsteher körülbelül ezt súghatta volna a molnár fülébe: „Edes barátom, téged senki sem kényszeríthet e telek átengedésére, hanem ugy-e nagyon szeretnéd, ha ez a vasút vagy ez a csatorna a te malmod mellett menne el? hát tudd jára hivatkozik, a specifikus magyar hazafiság az emberiség érdekeivel egyesül. E költemény az ifjuló Magyarország nemzeti hymnusza lön, ma is az, a létele- és jogaiért küzdő Magyarországé. A nemzet 1848-ig a jövendő jobb kor jóslatát hitte benne s mennél követelőbb, hevesebb lön vágyaiban, annál kevésbbé hábori totta a nagyszerű halál sejtelme. Midőn a forradalom árja elzúgott, Vörösmarty alig találkozhatott valakivel, ki azt ne mondotta volna neki: a jóslat teljesült, a nagyszerű halál bekövetkezett. A költő mindig elkomorult ilyenkor, ingerülten mondá, a jóslat még nem teljesült, ez még nem halál, nem ily halált értett. Gyermekeinek ama versszakok hijján kellett megtanulniok a Szózatot. Megtört szívvel, de mély hittel nemzete jövőjébe szállott sírjába. Nem csalatkozott. A magyart ama nagy csapás nem ölte meg, újra összeszedte erejét, s a Szózat zendült meg, midőn először nyilatkozott s kiséri folyvást mi nden ünnepélyesb pillanatát. A Szózat nem egyetlen kitűnő szüleménye az ujabb idő hazafi lyrájának, s vannak müvek, melyek aesthetikai tekintetben felülmúlják, de egyetlen egy sem tett ily nagy és tartós hatást, mert a nemzet legfőbb eszméit, legállandóbb hangulatát fejezte ki. A szabadság és diadal dythirambjaí, melyeket Petőfi harsogott, elhaltak az ágyuk utolsó dörgései közt, a nemzeti mély melancholia, mely Arany néhány költeményéből sóhajt, könnyeket facsart a nemzet szeméből, de letörölte s visszatért a Szózathoz, mert érezte életerejét, remél jövőjében, hiszi, hogy még előtte van a jobb kor vagy a nagyszerű halál. Valóban e költemény mind addig nemzeti ének marad, mig a nemzeti küzdelem, melynek szüleménye, czélt nem ér s a magyar létele önmagához méltón nincs biztosítva. GYULAI PÁL.