Politikai hetilap, 1865 (1. évfolyam, 1-26. szám)

1865 / 6. szám

71 gyei főispánnak van kijelölve. Ürményi József számára—hir szerint — szintén jeles tehetségeihez s tevékenységéhez méltó hatáskör van fentartva. Az országbírói méltóságra pedig ujabban gróf Cziráky Jánost emlegetik. A magyar országgyűlés összehivatásának előkészületei, illetőleg az országgyűlést összehivó kir. leirat már az első minisztertanácsok tárgyát képezte. A horvátországi pártokról halljuk, hogy a nemzeti s az úgynevezett magyar párt teljesen egyesülni készülnek. Az is hirlik, hogy a két párt már a főispánok iránt is megállapodott. Különösen ki vannak szemelve : Rauch báró Zágrábmegye, Bedekovics Kálmán Várasd, Pejacsevics Veröcze, Jankovics Gyula gróf Pozsega s Inkey Körösmegye föispányaiul. A magyar párt Horvát- és Tótországnak Magyarországgal való egyesülése mellett működik, közös törvénykezést kiván Pesten, az udv. kanczelláriák, helytartótanács és septemviratus egyesitését, és a fiumei tengermellék visszaállítását sürgeti. A magyar párthoz majdnem kizárólag minden mágnás, a varasdi s legnagyobbrésze a veröezei követeknek és számosan a zágrábi és szerémi követek közöl, végre Fiume, Zágráb, Várasd és Eszék városok több követe tartozik. A „Domobran" Horvátország vágyait s óhajait tárgyalva, a többek közt ezeket mondja: „Eötvös bárótól nagyon naiv, ha tőlünk azt várja, hogy a nekünk ajánlott alkalmat, sz. István koronája alatt tönkre menni, kegyelemnek tekintjük és elfogadjuk. Ha a magyarok a bécsi kormánynál túlsúlyra emelkednének czéljaikat elérnék, akkor maholnap a magyar király Pesten hatalmasabb lenne, mint az osztrák császár Bécsben. Óhajtunk egyetértést a koronával, és a közös ügyek tárgyalásában — azonban nem octroyált alapon, hanem önállólag egyesíthető modalitás szerént — részt akarunk venni, de semmi áron sem akarunk reáluniót Magyarhonnal!" Pest Érdekében. Alig választhatnánk jobb czímet Reitter Ferencz kir. főmérnök müve bemutatására, mint a mely czím alatt gr. Andrássy Manó a dunarakpart és bazár kiépítésére kívánta egyik előbbi számunkban a közönség figyelmét fordítani. „Pest érdekében" készült mindkettő, s habár különféle módok s különféle eszközök által kiván czélhoz jutni, e végczél mindkettőben mégis egy és ugyanaz : Pest emelkedése, szépítése, .biztosítása, szóval világvárossá emelése. Reitter Ferencz, a fővároson kivül hazaszerte is jó hírben álló mérnök és főkép a vizépítészet terén elismert szakférfiú, egy, az imént megjelent röpiratban adja elő hármas tervezetét, melyről röviden már lapunk első számában megemlékeztünk. Müvének czíme: „Duna-szabályozás Buda és Pest között. Pesti hajózási csatorna. A Csepelsziget s a soroksári Duna-ág balpartján fekvő ártér ármentesítése." Bemutatni akarjuk közönségünknek e nagyfontosságú müvet s nem ismertetni azt; mert terünk szűkebb, semhogy azt tartalmához méltón tehetnök, pedig azt szeretnők, hogy abból semmi el ne kerülje azok figyelmét, kik a tervezet létesítésére bármi úton módon befolyást gyakorolhatnának. folyvást összeolvasztja a vallásos és hazafi érzelmeket. A tizenhetedik század végén és a tizennyolczadik elején a hazafiság megválik a szorosan vett vallásos eszméktől, többé nem katholikus, sem protestáns, csak magyar. Legalább a Rákóczy forradalom előtt és alatt keletkezett dalok csak az idegeu elnyomás ellen intézvék, s Rákóczy híres nótájá csak a nemzeti szenvedés rhapsodiája. Igazában nem annyira maga a költemény, mint dallama vált nemzeti énekké, melyet különböző változatokban egész máig megőrzött a nép. Egy költő sem volt képes a lelkesülés annyi erejével kifejezni a nemzet büszke kétségbeesését, harczias siralmát, mint e dallam, melyet mint egy őskori eposzt, egy egész nemzet teremtett, s mely végre megtalálta Homerját is, a művészi kezet. A nép kunyhójában, a nagy ur kastélyában egyaránt zengett e nóta, s mert, a mint a zenészek mondják, Magyarország különböző nemzetiségei zenéjéből rokon elemeket olvasztott magába, megértette és érzette a szláv és oláh, mint érzette az elnyomást, mely ellen a magyarral együtt küzdött. A tizennyolczadik században elnémul a nemzet és költészete egyaránt s midőn éledni kezd, félénk és habozó. Nincs sem lelkesülése, sem őszintesége. Az a néhány harczi dal, melyek a hét éves és utolsó török háború idejében születtek, csak a hagyományos vitézség és dynasztikus hűség viszhangjai s mintegy meg akarnak válni a szintén hagyományos szabadság szeretetéből. A mélyebb nemzeti érzés csak hideg gúnyban nyilatkozik az idegen erkölcsök terjedése ellen. Ezt találjuk Gvadányiban, Ányosban és Baróti Szabóban, s másokban, sőt némely népdalban is. Az 1790-ki országgyűlés szelleme megtermékenyíti a magyar lyrát. Az alkotmányos és nemzetiségi küzdelem zajában megpendül az örök emberi jogok eszméje is. Néhány fiatal költő nem csak az alkotmány visszaállításán lelkesül, hanem a század eszméi- és ábrándjaiért is, melyek, mint távol vihar moraja, a Szajna partjairól egész a Tiszáig elhatottak. Bacsányi egy merész költeményben üdvözli a democrat eszméket s üldözést szenved. A fiatal költök leglelkesebbjei Mily szempontból indul szerző, s müve mit foglal magában, azt legjobban látni a bevezetésből, melylyel Reitter ur röpiratát a közönség elé bocsátja. Az 1853 óta Pesten munkába vett, s részint még épülő dunarakpart, — úgymond szerző — a még 1839. évben megállapított dunaszabályozási vonal szerint volt kitűzendő. Mint e rakpart-építmények tervei készítőjének, s végrehajtásuk vezetőjének, meg kellett annálfogva ismerkednem nem csak a szabályozási tervvel), hanem az erre legközelebbről alkalmat adott 1838-diki vízár egész lefolyásával, s végre mindennel, mi 1838 óta Pestnek hasonló veszélytől megóvása végett történt. E tanulmányozás közben azon megdöbbentő meggyőződésre jutottam, hogy az 1838-dikihoz hasonló vízár ma is szintúgy, sőt igazán véve még inkább történhető, mint 1837-ben volt, s azon nyugodtság, melylyel én, s velem együtt majd az egész ország, tél beálltával a bekövetkezendő jégzajt várjuk, igazán véve csak onnan van, hogy az idővel elgyengülvén a rémkép, az 1838-diki romlásnak emlékezetét is elfeledtük. Más körülmények közt ez aggodalom bennem is, mint sok másokban, kiknek a föntebbiekben ugy hiszem nem uj dolgot mondtam, elenyészett volna idővel, vagy legalább nem lett volna önálló föllépés a következménye. De minthogy, mint említém, 12 év óta mind e mai napig, rövid szünetekkel, folytonosan a Duna-köpart-építményekkel foglalkozom: ugy , szólván mintegy kényszerítve éreztem magamat, végre azon újra meg újra bennem támadt kérdésre megfelelni: mit kellene tehát tenni tulaj donképen, hogy azon ábrándból, mintha minden jó rendben volna, oly iszonyúan ne kelljen egykor fölébrednünk mint 1838-ban ? Hogy itt gyökeres orvoslás egyedül a Duna szabályozásától várható, s hogy e szabályozás magában foglalja a soroksári Duna-ág torkolatának Pest fölső végére tevését, s ezzel egy hajózási csatornát Pesten keresztül: e felől csakhamar tisztába jöttem kmagammal, a nélkül azonban, hogy eszembe is jutott volna e tárgyban bármi módon indítványt tenni. De egy pesti hajózási-csatornának eszméjében —- mely egyébiránt nem uj, mert a mennyire én tudom, e csatorna már 1848 előtt hivatalos tárgyalások tárgya volt, — oly sok csábító van, hogy többé meg nem válhattam tőle, mig végre azon hatásról, melyet egy ilyen csatorna Pest jövőjének alakítására gyakorolni fogna, szűkebb körökben is gyakran értekezvén, annak egyszer oly oldala tűnt föl, melyről tekintve az, bármely eddig szóba jött vállalatnál alkalmasbnak látszott előttem épen annak eszközlésére, a mire egyéni meggyőződésem szerint mindenekelőtt szükségünk van. Mely nézet rajtam is megbizonyította újra ama tapasztalati igazságot, hogy a távoli óhajtás elérhetésének reménye nagyobb tetterőt önt az emberbe, mint a mennyivel akkor bir, midőn csak annak biztosítása forog fön, a mivel már tettleg bírunk. Legalább csak igy magyarázhattam meg magamnak azt, hogy afelöli meggyőződésem, hogy minden tél beálltával Pestnek vízár miatt újra megtörténhető elpusztulását kell remegnünk, éveken át nem birt cselekvésre indítani, holott amaz előttem ínég nem is egészen oly tisztává vált eszme, hogy a Duna szabályozásával véleményem szerint együttjáró pesti hajózási-csatorna hatalmas emeltyűül szolgálhatna mindannak elérésére, „a mi után," a költő szavai szerint, „buzgó imádság epedez százezrek ajaj kán," — alig hogy megfogamzott, — mindjárt azt a szándékot szülte mimm •••IJI'W.IIIMLMU, t.i„inL>uur«ifg—IIH IIIIIMBBMBMBM8BM«''"''|'"|""|"N'börtönbe vettetnek. Csókonain már érzik a visszahatás, melyet a franczia forradalom szörnyűségei a kedélyekben előidéztek; harczi dalokat harsogtat a franczia forradalom ellen. Az alkotmány visszaállításának öröme csak egyetlen költőibb hangban leli kifejezését Kazinczynak a „Szabad Erdély a török kiűzése után" czimü költeményében, az is később Íratott s csak a mult leple alatt szólott a jelenhez. A költőt mérsékli vagy elnémítja a censura szigora, melytől csak az, országgyűlési és megyei szónok ment. Azonban az 1790-ki és 1811-ki országgyűléseken szereplő hazafiak s általában a hazafiúi erények dicsőítését folyvást zengi a Csokonay, Kazinczy, Virág és Berzsenyi lyrája. A római hazafiság eszménye lebeg elöttök s a római klasszikusokból kölcsönzik ódáik hangját. De már a két utóbbinál fájdalomba merül az önérzet és remény. A nemesi felkelés küdarcza széttépi a magyar vitézség hitét. A nemzetiség oltárán felgyúlt szent tüz alvó félben. A visszaállított alkotmányt nem tudta megvédeni a nemzet, annál kevésbbé kifejteni s erkölcsi sülyedését tehetlensége még szégyenletesebbé tette. E szégyent, e fájdalmat senki sem érezte mélyebben, mint három költő, kik a nemzeti kétségbeesés hattyúdalát kezdették zengedezni. Kisfaludy Sándor, Berzsenyi és Kölcsey a nemzeti fájdalom költői. Mind a három ugyanazon eszmekörben mozog, csak egyéniségök különböző s hangjok nem ugyanaz. Mindenik a romlásnak indult magyart siratja, ki csak névben él már. Mindenik szembe állítja dicső múltját nyomorú jelenével s egyik sem hisz jövőjében. Néha van egyegy derültebb pillanatjok, de a reménytelenség lyrájok igazi hangja. Kisfaludy Sándor fájdalma még legelegiaibb; ha nincs is benne vigasztaló, van valami enyhítő. A törzsökös a durván hív magyar érzéseit zengi, melyek eltűntek mind a köz- mind a magánéletből, de jól esik neki, hogy ö még érezheti s néhány rokon kebelre találhat. Berzsenyi rettentő ódája a szilaj kétségbeesés hangja, prófétai harag, mely egy philosoph megnyugvásával végződik, de a megnyugvás még rettentőbbé teszi. A magyarnak el kell veszni, mert megromlott; minden igy jár az 11*