Politikai hetilap, 1865 (1. évfolyam, 1-26. szám)

1865 / 4. szám

49 szétouilanék, hanem egyes elvált részei is végenyészetnek néznének eléje. Hiszen, a mint a történet tanúsítja, folytatja a „Vidov-dan", a magyar korona különböző fajú és nyelvű népei, melyeket az előzmények után, most már mint egyenjogosult nemzetiségeket tekinthetünk, egy ezredéven át békében éltek egymással, mint ugyanazon közös haza fiai, egyenlő buzgalommal igyekezve fentartani önállóságát s megvédeni azt minden vésztől és ellenséges támadásoktól. E közös áldozatok és törekvések egyenlő joggal ruházzák fel mind e nemzetiségeket a közös haza irányában, s e jog nem egyéb a történeti jognál, melylyel mindnyájan egyenlő mértékben bírnak. S e történeti jog annál inkább tiszteletben tartandó, miután maguk a magyarok, kik sokáig nem csak a törvény értelmében, de tényleg is az uralkodó elemet képezték, arról soha le nem mondtak; nem szabad tehát azt a többi nemzetiségeknek sem elejteniök, melyek mint láttuk^ egyenlő jogosultsággal és érdemekkel bírnak a közös hazában. Nincs tehát üdv a magyar korona népeire nézve azon szoros kapcsolaton kívül, melyben annyi századokon át egymással éltek s mely mindnyájok ugy együttes, mint egyéni jóllétének szükséges feltétele. így tehát a „Vidov-dan", mint maga örömmel bevallja, ugyanazon végeredményrejutott, melyre b. Eötvös/ habár nézeteik a részletekben némileg eltérők is; sőt az idéztük lap nem vonakodik egyenesen testvérés Öngyilkosnak nevezni bárkit, a ki csak kételkedni is mer a sz. István koronája népeit összetartó kapocs szüksége felett." j Különös figyelmet szentel a Horvát- s Magyarország közt fennálló viszonynak, s kimutatja, hogy a két ország összeköttetése nem valamely hibás politikai combinatio eredménye, sem földirati viszonyok, avagy történeti fejlődés következménye, hanem a dolog természetéből s a két nép azon közös érzületéből folyó szükségszerű következmény, miszerint mindkettő átlátta, hogy szabadságukat és önállóságukat csak úgy biztosíthatják, ha egymással a legszorosabb szövetségbe lépnek. Azon kérdésekre, vájjon megszüntek-e létezni azon okok, melyek a horvátokat s magyarokat egykor egyesülésre késztették? s vájjon annyira változtak-e a körülmények, hogy már feleslegessé vált az, a mi hajdan életszükség volt ? határozottan tagadólag válaszol a „Vidov-dan." Igaz ugyan, — úgymond — hogy történtek v^tozások, de a fődologra nézve minden !^ugy áll, mint századokkal előbb; s mint hajdan, ugy jelenleg Horvát- és Magyarország egyesülése az egyedüli mód mindkettő jövőjének biztosítására; különösen a gyengébb félre nézve conditio sine qua non. A magyarok egyrészről gondolják meg, hogy a Horvátországgal való szövetségben reájuk nézve nem a szám s a testi hatalom bír fontossággal, hanem leginkább az erkölcsi erő, melyet ez által nyertek. Ne is engedjék magukat némely politikusok olyatén állításai által tévútra vezettetni, mintha Magyarországra nézve Horvátország semmi fontossággal sem bírna; sőt igyekezzenek megtartani azt, eleget tevén a horvátok igazságos követeléseinek. Másrészről a horvátok ne feledjék, hogy reájuk nézve a Magyarországgal való egyesülést semmi más viszony nem pótolhatja. Nem többet de nem is kevesebbet ajánl azért nekik a „Vidov-dan," mint a Magyarországgal való realuniót, mely mindkettejük boldog jövőjének egyedüli biztos záloga. Reményű is, hogy a békés kiegyenlítés a két nép között ez alapon mielőbb meg fog történni; mert mint a „Nemzetiségi kérdés" írója mondja: „a természetes érdekek és érzületek újra visszanyerik előbbi fontosságukat, mihelyt a szenvedélyek lecsillapodtak." K. B. Bécsi levelek. ív. Bécs, július 21. Ausztriának az utóbbi négy év alatt nemcsak azon szerencsétlensége volt, hogy az államhajó, melyet talán jó akarattal biró, de a viszonyokat kellően nem méltányló kormányzók ár ellenében akartak úsztatni, épenséggel nem mozdult meg helyéből; a mozdulatlanság ezen korszaka alatt, az ut, melyen haladni kellett volna, miként a Szulina-torkolat, annyira elhomokosodott, hogy e fövény-torlatok eltávolítása előtt még a legerélyesb akaratú és legerősb karú kormányos sem volna képes, a hajót előbbre vinni. E fövény-torkolatok sorában nevezetesen kettő képezte a haladás legnagyobb akadályát: a magyarországi provisorium és az osztrák financziák ziláltsága. E két ponton különösen sürgető volt a meder tisztázása, sokkal sürgetőbb, mint az uj kormányzói és evezői személyzet teljes beigtatása. Ez okból épenséggel nem türelmetlenkedünk a miatt, hogy az uj minisztérium névsora e perczben még nincs közzétéve, mert erősen hiszszük, hogy mig látszólag még a régi legénység áll a fedélzeten, addig az uj máris erélyesen működik a meder tisztázása körül. A magyarországi provisoriumot illetőleg, ez nemcsak hit, hanem már valóságos tény is. Crenneville gróf nyugalmaztatása, Majláthnak kanczellárrá, Sennye// bárónak tárnokká kineveztetése és Pálffy grófnak fölmentése megannyi lépés a végre, hogy Magyarország felé a folyam ismét hajózhatóvá tétessék. A hajó ezzel még nem mozdult előre, de a moüoghatás akadályai sorban eltávolíttatnak és ezáltal legalább az alkotmányos uton haladás lehetősége adva van. Lelépő államférfiak irányában a lovagiasság bizonyos kiméletet tesz kötelességünkké, melynek azonban nem szabad a hizelgésig vagy túlzott magasztalásig terjedni, sőt az igazság kimondása — a gyöngédség szabályainak szemmeltartása mellett — a sajtó részéről oly tartozás, melynek lerovását senki sem fogja neki rosz néven vehetni. Pálffy gróf ezt annál kevésbbé fogja tenni, miután Ő, főleg hivataloskodása kezdetén, nem egyszer nyilvánítá, miszerint nem érzi magát a fontos és nehéz, tisztsége által igényelt politikai routine teljes birtokában. Véleményünk szerint tévednek azok, kik azt hiszik, hogy a derék tábornok akaratnélküli eszköz volt a lelépő államminiszter kezében. Eleinte, az igaz, ő excja az államminiszter zászlaja alá szegődött, de csak addig, mig azt hivé, hogy itt Bécsben a magyar ügyre nézve határozott programm létezik, mely a provisorium szárnyai alatt teljes erélylyel ki fog vitetni és melynek valósításához ő is kezet fog nyújthatni. Pálffy grófnak nemsokára meg kellé győződnie arról, hogy e hitében csalatkozott és miután a tétlenséget megunta, sőt —j- a helyszínén ismerkedvén meg a viszonyokkal — veszélyesnek is tapasztalta, ő ecxja külön utat választott magának, mely nem vágott össze a nemzet többsége által megjelölt ösvénynyel, de Schmerling lovagéval sem. Ha jól vagyunk értesülve a budai helytartósági palota és az itteni zsidó-piaczi nagy épület közt, tetemes nézetkülönbségek léteztek, melyek Zichy grófnak hivatalba lépte óta, nyilt antagonismussá fejlődtek, miután a magyar főkanczellár — az államiniszternek feltétlen hive lévén — a helytartót, kit a maga alárendeltjének tekintett, szintoly feltétlen maga-megadásra akarta kötelezni. Okunk van feltenni, miszerint Pálffy gróf nem kételkedett valami nagy változás közeledése iránt, de oly változásban hitt, mely az ő állását nem fogja megingatni, sőt talán még megszilárdítani. — Hitte ezt annyival inkább, mert az évek folyamában megszerezte magának az eleinte hiányzott routine-t, ezt pedig hivatalos működésének folytatására tökéletesen elegendőnek hitte. Bizonyos tekintetben igaza is volt. Ha a bureaukratiai rendszer mellett marad a birodalom, ha a kormányzás még továbbra is bizonyos gépszerűségben áll, ha az állam ezentúl is csak nagyszerű őrlőmalomnak vétetik, melynek feladása lehetőleg kevés kerepelés mellett naponként bizonyos mennyiségű lisztet szolgáltatni, akkor nem látni át, miért ne töltötte volna be Pálffy gr. a maga helyét, csak ugy, mint bárki más; tisztségének, ugy a mint ö felfogta, megfelelni ő is képes lett volna. De midőn nem csak személy-, hanem rendszerváltozásról lőn szó, midőn az alkotmányosság nem csak formáinak, hanem lényegének helyreállítása lett czélul kitűzve és a főkanczellár a főhivatalnokokban nem csak hű és gyakorlott eszközöket, hanem saját terveinek tapasztalt, belátó és önálló támogatóit akarta birni, midőn e végre a Helytartótanács nem mint közigazgatási „bureau," hanem régi magyar alkotmányos értelmében mint politikai testület állíttatott helyre, a vitéz tábornok nem illett tökéletesen az uj szerkezetbe, és bármely elismeréssel lett légyen Majláth ur a nemes gróf jeles tulajdonai iránt, mégis Göthe szavaival azt kellé mondani: „Du gleichst dem Geist, den Du begreifst, j— nicht mir!.. ." Sennytjy báróban most rokon szellem állíttatott az ország élére, és ezzel, hogy