Politikai hetilap, 1865 (1. évfolyam, 1-26. szám)

1865 / 25. szám - Emlékbeszéd Szalay László fölött. A M. T. Akadémia 1865. dec. 11-dikén tartott közgyülésén olvasta Eötvös József báró

321 Emlékbeszéd \ SZILAY LÁSZLÓ fölött ^ a M. T. Akadémia 1865. dec. 11-dikén tartott közgyűlésén olvasta Eötvös József báró. Mély fájdalommal lépek e helyre ma. A férfiú, kiről szólni fogok barátom volt, s ha azon harminczhét évre gondolok vissza, melynek eseményei a barátságot, melylyel gyermekségünktől egymáshoz ragaszkodánk, nem változtatták meg, saját veszteségem eltakarja azt, melyet Szalay halálával a haza szenvedett, s midőn arra emlékszem, mit benne szerettem, háttérbe lépnek szemeim előtt a nagy tudós, és hazafi érdemei. Mélyen érzem én ezt, s ha az Akadémiának felszólitását elfogadtam, hogy e legdicsöbb tagjáról én szóljak e gyülekezetben: tettem azért, mert Szalay azok közé tartozik, kikről a barátság melegebben szólhat, de nem mondhat a valónál többet, s kiknek érdemeit ismerik kortársai, és a jövő nem magasztaló beszédek, hanem müvek után itél meg, s igy nem Szalay politikai és irodalmi érdemeinek elsorolása az, mit önök tőlem várnak. Jeles férfiak életében, főkép olyanoknál, kiket a sors a pálya közepén ragadott el, s kik oly korban éltek, midőn feladásukat kevesen fejezhették be, nemcsak a törekvéseknek eredménye érdekes, hanem maga a törekvés is. Barátom polgári érdemeit mások részrehajlatlanabb mérleggel fontolhatják meg, s tudományos munkásságáról mások alaposabb ítéletet mondhatnak ; de nincs senki, ki a czélokat, melyek után Szalay törekedett, nincs senki, ki azon eszméket, melyek egész életének irányát meghatározák, nálamnál jobban ismerné. Ezekről fogok szólni. Én nem azt, a mit Szalay tett, hanem azt fogom elmondani, mit a férfiú akart; nem törekvéseinek eredményeit, hanem az indokokat, melyek öt azoknál vezérelték; magát a férfiút akarnám felmutatni önök előtt: hogy midőn e nemesen eltöltött életre visszatekintünk, szivünket lelkesedés töltse el azon czélok iránt, melyeket egész életének küzdelmei nem érhettek el, hogy midőn nemes alakja emlékünkben feltámad, azon tisztelet mellett, melyet a nagy tudós és államférfiú érdemelt, meleg szeretettel emlékezzünk reá vissza, ki nemcsak tudós, nemcsak dicső, de mi annál több, a szó legszebb értelmében jó férfiú volt, s ha e feladatomnak nem felelhetek meg, fogadják azért társaim mégis mély köszönetemet, hogy annak megkisérlésére alkalmat adtak. A nemzet, midőn Szalay nevét azon dicsők közé sorozza, kikre nemzedékünk büszkeséggel hivatkozik, a legszebb jutalmát adá neki, mely után a polgár vagyódhatik, a haza első nagy történetírójának egykor talán emléket emel : szónoklatom csak az egyszerű koszorú, melyet szerető kezek a barátnak sírjára tesznek; de bármi csekély az, s bármily hamar hervadjon el: nekem jól esik, hogy szeretetemnek és hálámnak éjeiét sírjára tehetem; s ha a dicső e földre visszatekintene, életének nagyobb emlékei között, melyeket a nemzet ád, — észrevenné a barátság e szerény adományát is, és nyájasan fogadná el. Szalay László született Budán 1813-ban, s itt tölté első] gyermekségét. 13 éves korában vesztvén el apját, csak kevés ideig fejlődött ennek felügyelése alatt; de a komoly férfiúnak jelleme, a pontosság, melylyel minden kötelességeit teljesíté, tudományos hajlamai, melyekről több, részint megjelent, részint kéziratban maradt munkái tanúskodnak, s főkép a tiszta hazafiság, mely nem hangzatos szavakban, hanem a buzgalomban, melylyel hazafiúi kötelességeit teljesité, nyilatkozott, kétségen kivül mély és állandó befolyást gyakoroltak a gyermekre. S kik Szalay Lászlót közelebbről ismeiék, és Szalay Péter királyi tanácsosra visszaemlékeztek, nagyobb téren és fényesebb tehetségekkel, a fiúban feltalálták az apának legszebb tulajdonait. Nevelését anyja vezette, egy budai senatornak leánya, ki férjének halála után három fiával maradva egészen e nehéz föladatának élt, s a hazának három jeles polgárt nevelve, azt szépen töltötte be. Szalay László mindig fiúi szeretettel ragaszkodott anyjához, s ha életének későbbi szakaiban, ifjú koráról szólva, anyja háztartásának rendjét beszélte el, s a takarékosságot emlité, melylyel e nő magától mindent megtagadott, s mégis, miután látá, hogy csekély nyugdijából fiait jól nem nevelheti, lassanként a kis összeget, melyet férje megtakargatott, s a tökéket, melyeket ö maga öröklött, csakhogy fiai vagyon nélkül, de ugy lépjenek az életbe, hogy azt nélkülözhessék; akkor a már megőszült férfiúnak szemei könyekbe lábadtak, s ajkai áldást mondtak a nemes anyára, kitől szeretni tanult mélyen és igazán, nem nyájas szavakkal, hanem áldozatokkal mutatva érzéseit. Szalay gyermek-korában beteges vala és magába zárkózott, s e hajlamát a két év, melyet a fehérvári convictus kolostori csöndében töltött, még inkább növelte. Nagy tehetségei nem nyilatkoztak a túláradó elevenségben, a vidor élczben, melyek gyermekeknél ezeknek jeléül vétetnek, sőt még tanulásában sém. A pajtások zajgó játékainál s a vizsgákon mások inkább tűntek ki, s mégis volt valami benne, miből felsöb bsége kitűnt S midőn 1826-ban, 13 éves korában az egyetembe lépett, nem volt senki köztünk, ki ezt nem érezte volna, s a komolyságot, melyet gyermek pajtásában legkevésbé tűr, neki meg nem bocsátotta volna. Éreztük, hogy e komolyság nem hideg kedélytől jő. Tudtuk, hogy ö, ki játékainkban részt nem vesz, és barátságának szenvedélyes jeleit nem adja soha, meleg szeretettel ragaszkodik pajtásaihoz, s örömmel, sőt büszkeséggel ismertük el felsőbbségét, hisz az, ki már akkor nemcsak a hazai és német irodalomban volt jártas, hanem mint író is saját tehetségeit már megkisérlé, végre is csak pajtásunk volt, egy iskolában járt velünk, s igy valamennyinknek tekintélyét növelé. Körünkben többen voltak, kik hasonló irányban törekedtek előre. Az 1825-iki országgyűlés szónoklatai, bármi hiányosan ismerve, sehol sem találtak erösebb viszhangot, mint az egyetem ifjú polgársága között, s a szellem, mely az egész nemzetet áthatotta, sehol sem ébresztett tisztább lelkesedést. Ha most, csaknem negyven év után, ezen időszakra visszatekintünk, mely a nemzet ujabb történetére oly elhatározó befolyást gyakorolt, lehetetlen, hogy azon különbség ne tűnjék fel, mely közte és egész későbbi fejlődésünk között létezik. Az 1825-iki mozgalom tisztán alkotmányos, a szó legszorosabb értelmében conservativ vala. A végzet különös kedvezésének tekinthetjük, hogy az alkotmányos vita oly kérdések körül forgott, melyek gyakorlatilag csak a népet illették, s hogy a nemesség, midőn adó meghatározási és katonaállitási jogát védé, a népnek érdekében szólalt fel. De a vita azért mégis egyedül a történelmi jog alapjain folyt. Az ujabb kor democraticus irányainak nem volt abban semmi része. Egyesek mélyen fájlalva az országnak hátramaradását, belátták okait. Hisz Nagy Pál, ki a nemzetet már 1807 ben figyelmezteté a nagy igazságtalanságra, melyet elődeinktől örököltünk, az alsó táblának tagja volt 1825 ben is, és Széchenyi István akkor foglalta el helyét a felső házban; de a törvényhozóknak többsége, s a nemesség, melyet képviseltek, nem osztozott e nézetekben, s ha az 1825 diki országgyűlést 1791-kivel összehasonlítjuk, e tekintetbe n inkább visszalépést találunk. Fenntartani alkotmányunkat, mint azt az ősöktől öröklöttük : ez vala akkor czélja minden törekvéseinknek, s innen van, hogy a két évnél tovább tartott országgyűlés erős politikai pártok alakulásához nem vezetett, hogy midőn az a legnagyobb, vagy legalább a legújabb sérelmek orvoslása után eloszlott, az országot politikai tekintetben csaknem egészen előbbi helyzetében találjuk. Annál nagyobb volt ezen időszaknak hatása más tekintetben. Midőn a nemzet, históriai jogait védelmezve, múltjára tekintett, 8 letűnt szebb napjait a jelennel összehasonlitá: szivét fájdalom töltötte el, s mit abban legkeserüebben érzett, az nem külső állásának süiyedése vala. Nem hogy fényes csillaga lejárt, s a haza szebb idejét örökre elmúltnak gondoltuk, de hogy sülyedésünkért nem sorsunkat, de magunkat kellé vádolni, hogy maga a nemzet szállt alábbra, s elidegenedve saját hazájában nem is érdemelt mást: ez fájt a magyarnak, s mi öt tettre ébreszté,nem hazafiúi remény, de a hazafiúi szégyen vala, melyet múltjára tekintve érezett, s ha ezt, mire e körben is bizonyosan sokan elevenen emlékeznek, felhozom, teszem azért, mert ez egész korszak törekvéseinek magyarázata ebben fekszik. K ö t e 1 e s s é g - é r z e t é r e ébreszteni a nemzetet, s biztosítani nemzetiségünket, ez volt akkor a hazafiaknak egyedüli törekvése, s mert ehez, az akkori viszonyok között, az irodalomnál más eszközünk nem vala, ez az ok, melyért a mozgalom, melyet a 25 ki országgyűlés maga után hagyott, külsőleg csak az irodalom terén nyilatkozott. Soha talán az irodalom emelése a hazafiság legfontosabb, sőt egyedüli feladatának ily mértékben nem tekintetett, s természetes, ha köztünk ifjak között egy egész sereg tolongott a pályára, melyen mindazt feltaláltuk, mi után ifjú kedélyek vágyódnak, tért, melyen áldozhatnak, nemes érzéseket és dicsőséget. A kölönbség Szalay és közöttünk, kik versenyeztünk, csak abban állt, hogy mig mi a munkához fogva naponként három lyrai költeményben róttuk le a haza iránti tartozásunkat, s óriási eposzokat terveztünk, vagy lehetetlen drámákon kíséreltük meg ifjú erőnket: ő mesterségének komoly tanulmányozásához fogott, s mig mi már féljg nagy íróknak képzeltük magunkat, ő készült, hogy azzá legyen. És valóban, ki a Musariumban 1830-ban megjelent kritikai értekezését olvassa, melyben tanulmányainak eredményeit rakta le, az meg fogja vallani, hogy 16 éves ifjú, ennyire meghatározott tiszta nézetekkel az irodalomról, talán még soha sem lépett fel. Nem feladatom, hogy az egyes költői müvekről szóljak, melyek bár később jelenve meg, Szalay fejlődésének e korszakából származnak. Nézetem most is az, hogy a Bimbók, Alfonz levelei, s Fridrich és Katt kevesebb méltánylást találtak, mint mire főkép irodalmunk akkori állásában méltók valának. 0 maga azonban soha e müveknek fontosságot nem tulajdonított s mint fiatalságának emlékeit tekinté azokat, melyek nem belbecsök, de az által nevezetesek, a mire emlékeztetnek ; sőt még akkor is, midőn e müveket irá, szellemi tehetségeit más feladatok foglalták el. *