Politikai hetilap, 1865 (1. évfolyam, 1-26. szám)

1865 / 23. szám

POLITIKAI HETILAP. Megjelenik hétfőn reggel másfél—két nagy iven. Előfizetési díja., akár Budapesten házhoz hordva, akár \idékje postán küldve, egész évre 8, fél óvro 4, negyed évre 2 frt. Egy szám ára 20 kr. Hirdetési díj 4 « hasábos kisbetű-sorért 6 k". Bélyeg külön 30 kr. Első évfolyam. 1865. „Citius enim emerget veiitas e falsitate, quam e confusione." B a c o. 23. szám. Szerkesztőség és kiadó-hivatal. Czikkek, levelezések s átalában a lap szellemi részét illető küldemények és tudakozások a szerkesztőségi tez (Aldunasor. 20 sz.), előfizetési pénzek, reklamatiók és hirdetések a kiadó-hivatalhoz (Barátok-tere 7. bzam) intézendők. Pesten, December 4. I'est, decz. 3. Horvátország, Erdély s a lajtántúli tartományok fővárosai mind megannyi színhelyei az ország- és tartományi gyűléseknek. Érdekkel tekintünk mindegyik felé, de a feszültség foka, melylyel határozataikat várjuk, a gyűlés székhelye szerint nagyon különböző. Eddig Erdély vala az, melynek, elévült törvény alapján összehítt országgyűlése volt egyik legfontosabb kérdés, az unió felett határozandó. A kérdés ma sem vesztett ugyan fontosságából, eldöntése még most sem befejezett tény, de a Jbangulat, mely egész Erdélyben uralkodik, biztosít arról, hogy királyhágóntúli atyánkfiai, legyenek bár magyarok vagy szászok, székelyek vagy oláhok, sokkal higgadtabban gondolkoznak, sokkal inkább szivükön hordják az összhaza jóllétét, — és, tegyük hozzá, sokkal több tisztelettel vannak a történelmi mult, -királyszentesítette törvényei iránt, semhogy most, midőn kényszer és mesterkélés nélkül szabadon határozhatnak, multjokkal ellentétbe jöjjenek. A magyarok s székelyek mérséklete, a szászok politikai érzete \ az oláh atyafiak nagy többségének egészséges érettsége biztosítanak az iránt, hogy a Schmerling kormánya alatt alkalmazott mesterkélt csábítások elveszték élőket, a bécsi sajtó egy részének mérges fulánkja őket többé nem sebezheti, és ők be fogják bizonyítani, hogy azon nemzetiségi izgatások, melyekkel némely bécsi lap saját és kora gyalázatára reájok hatni iparkodik, a nyelvre különböző, de hazafiságában egy nemzetet többé zavarni nem képesek. Vajon mondhatunk-e hasonlót Horvátországra nézve? Ugy hiszszük, igen. Azon párt, melynek küldöttsége jelenleg Bécsben időzik, a magyar-horvát fusió pártja t. i. napról napra erősbödik. A testvérhaza legjelesebb fiait számítja tagjai közé, és hiszszük, nem azért fordult sérelmei orvos* lása végett a trónhoz, hogy visszatérve, hasonló sérelmeket ejtsen Horvát- és Magyarország legszentebb érdekein. A fusió pártjának erősbülése már magában gyöngíti a szép , de ugy hiszszük, bitorolt czímmel élő, úgynevezett horvát nemzeti pártot. Bitorolt czíműnek mondjuk, mert noha jogosultaknak kell tekintenünk bármely országban vagy államban a különféle pártállásokat, azt nem hihetjük, hogy a specificus nemzeti pártot bármely országban oly férfiak képviseljék, kik, mint Horvátországban Mazuranics volt kanczellár, nem valamely politikai nézetkülönbségnek, hanem az absolutistikus kormányrendszer egyik kinövésének, a bureaukratismusnak hivei. Midőn az 1861-diki országgyűlési felirat „tiszta lapot" hagyott fenn horvát testvéreinknek, valóban nem azért tette, hogy annak teleirását saját tollba mondása után követelte volna. E lapok egyik közelebbi czikke ez iránt tisztán érthető véleményt fejezett ki, e vélemény, valamint az idézett 61-diki fölirat alapján tehát csakugyan jogosultnak tekinthetnők a tisztán horvát nemzeti pártot; de látva azon párt alakulását, mely e czimmel él, kételyeink mindinkább nyernek alaposságban, nyernek pedig az által is, hogy Stroszmayer, az éles elméjű, de ismert hazafiságu, még pedig specifice horvát hazafiságu főpap, mindinkább távozik a Mazuranicshoz szító, egyre gyérülő párttól, és közeledik — ha ugyan még nem csatlakozott — a fusionistákhoz, kiknek minden lépését javallottá, velők együtt maradt el az országgyűlés üléseiből, de lépésök jóváhagyása által, szellemileg mintegy velők járt Bécsben is, habár gyöngélkedése miatt, mint mondják, testileg Zágrábban tartatott vissza. A lajtántúli tartománygyülések első pillanatra komolyabb aggodalmakra látszanak okot szolgáltatni. A Tintiféle tiltakozás legalább, melyhez az alsó-ausztriai tartománygyülés példájára mások is csatlakoztak, valamint az autonomisták és centralisták egybeolvadása ránk, magyarokra nézve nem igen látszik kedvezőnek. De épen azon tény, hogy a centralistákkal együtt az autonomisták is tanácskozásuk tárgyává tették a februári alkotmány felfüggesztése következményeit ; azon tény, hogy a stájer autonomista párttöredék egyik legjelesebb vezére, Kaiserfeld, részt vévén a tanácskozásokban, újra kiemelte, mennyire tiszteli a magyarok jogait, mennyire elismeri követeléseik jogosultságát, s menynyire vannak törekvései inkább csak Ausztria hasonló jogai védelmére irányozva: —épen e tények, mondjuk, mutatják, hogy az első látszat csal, s hogy a tartományi gyűlések tüntetései, némely hypercentralistát talán kivéve, nem egyéb parlamentaris fogásnál, mely a sistálás által megszakadt jogfolytonosság elvét akarja érvényre juttatni. E szó : jogfolytonosság pedig oly szent minden magyar előtt, hogy még kiszámított értelmezése, sőt még a vele való visszaélés iránt is elnézéssel tudnánk lenni. Még nagyon élénk emlékezetünkban van azon merev negatiója történelmi jogainknak s vele kapcsolatban a jogfolytonosság elméletének, hogysem kétszer meg ne gondoljuk, ha szomszédaink csak távolról is hasonló küzdelmeit meg akarnók róni. Nem is lehetne kifogásunka jogfolytonosság elméletének a lajtántuliak által annyira sürgetett gyakorlati alkalmazása ellen, ha az általuk követelt folytonosság csupán saját jogaikra vonatkoznék, s nem involválna egyszersmind magában mások feletti hatalmaskodást. De azon elégültség, melylyel Magyarország a septemberi manifestum határozmányait s a februári alkotmány felfüggesztését fogadta, ép onnan származott, hogy a Schmerling és hivei által négy éven át százféle módon megkísértett octroyálás véget ért; s hogy Magyarország jogai elismerésével s a jogfolytonosság helyreállításával alkotmányos életét ott kezdheti, a hol az, a 61-diki kis intervallum beszámításával, 1848-ban megszakadt. Nem is a sok század és néhány év közötti korbeli differentia az, mely alajtántuli meg a magyar jogfolytonosság között lényeges kölönbséget tesz, s melynek fölemlítéseért több bécsi lap ránk annyira neheztel. A lényeges különbség szerintünk az, hogy a februári alkotmány császári kegyelem utján lett megadva a birodalomnak, s midőn foganatosítása lehetetlenné vált, ugyanez uton függesztetett is fel; fejedelmi kegyelem adta, ugyanaz függesztette is fel, de azon ígérettel, hogy az alkotmányosság Ausztriában nem fog megszűnni, csak más utat módot kell találni, mely a megnyitott pályán, a legitim jogok tekintetbevételével, a kölcsönös megértésre vezet . . . E legitim jogokban rejlik a különbség; mert Magyarország nem kegyelmi adományképen birja alkotmányos jogait, hanem e jogok teljes birtokában, a régmúlt századokból hozva és fejlesztve azokat, szerződött a dynastiával, melynek egyes uralkodó tagjai trónraléptökkor e jogokat maguk és utódaik részéről biztosítottak. E legitim jogokra utal a septemberi manifestum s ezek iránti tekintetből kellett felfüggeszteni a februári aktát, mely beléjök ütközött s melynek jogfolytonos érvény ben maradását ép ez összeütközés miatt követelni nem lehet. De mert erről meg vagyunk győződve, s mert ebbeli meggyőződésünket a tapasztalás is igazolja, hogy t. i. a februári alkotmány foganatosítható azért nem volt, mert nem csak jogokat adott azoknak, a kik addig ilyenekkel nem 46