Politikai hetilap, 1865 (1. évfolyam, 1-26. szám)

1865 / 20. szám - Nézetek közoktatásunk országos rendezéséről 3. [r.]

256 revideáltak a bélyegkötelesség szempontjából, hogy végre 2 frt 83 krnyi hiányt mutassanak ki, miután két hivatalnok majdnem két héten át bajlódott vala ez ügygyei, a mi az államnak legalább is száz forintjába került. Egy hivatalnok, kit előléptettek, azt a meghagyást vette, hogy dolgozza fel még a restantiákat, és midőn utódja megjelent, amannak asztalán csakugyan egyetlen papirszeletke sem vala látható j hanem aztán sorban jöttek a felek, ügyeik elintézését sürgetendők. „De hisz el van intézve" mondá az uj hivatalnok. „Dehogy van, dehogy van !" válaszolnak a szegény felek. A hivatalnok felhozatja a registraturából az illető okmányokat és most látja, hogy elődje, egy pár száz „darabot" akként „erledigolt", hogy azt irta rá: reprodukáltassék ennyi meg ennyi hónap múlva! Igazán és teljes szívünkből kívánjuk, hogy Belcredi gróf elegendő erővel birjon ez Augiás-istálló kitisztítására, kívánjuk pedig mind a lakosság, mind az állam érdekében, mert az eddigi gazdálkodás rosz volt és költséges is, tehát kétszeresen rosz. A miniszterek magok jó példával mennek elől. Egyik hazánkfia bizonyos ügyben a miniszterek egyikéhez fordult, panaszkodván, hogy ügyében nem tudom hány hónap óta semmi sem történt. A miniszter, földink jelenlétében, azonnal hivatta azt a hivatalnokot, kit az ügy illetett. Ez meglehetős önbiztossággal megmagyarázta a miniszternek, hogy a késedelemnek oka nem ebben a departementban keresendő, hanem abban rejlik, hogy még a magyar udvari kanczelláriától kell némely adatokat elkérni. „És mikor fognak azok itt lenni?" kérdi a miniszter ? „Épen most concipiáltam az udvari kanczelláriához intézendő jegyzéket." „Jegyzéket! micsoda jegyzéket?" kiálta fel a miniszter, „vegye a kalapját és menjen a kanczelláriába, ott tudakozódjék a dolog iránt és aztán intézze el még ma!" „De kegyelmes uram ; . . ." replicált a bureaukrata. „Vegye a.kalapját, kérem, és menjen!" ismétlé a mi niszter nyomatékosan. Délutáni négy órakor a végválasz hazánkfia kezében volt, a ki más körülmények közt 1865ben már semmi esetre sem látta volna azt. Hallottam, miszerint utólag némelyek roszalták, hogy a miniszter saját hivatalnokát idegennek jelenlétében így „comproniittálta", de vajon nem sokkal inkább comproniittálta e magát maga a hivatalnok, a kinek valami potomság elintézésére pár hónap és fél rizma papir kell ?! Litera spiritus vivificat. Vajon képes lesz-e a mostani kabinet ezt a „spiritust" belelehellni abba a szerencsétlen osztrák bureaukratiába? Erre nézve is elmondtam véleményemet elébb emiitett levelemben és ezúttal csak azt akarom még hozzá tenni, hogy a főnökök jó szándokait nem mindig épen a rosz akarat, hanem sok esetben a mivéltség hiánya is f< gja meghiúsítani, mely az alsóbb hivatalnoki körökben nagyon közönséges és az eddigi tanulmányi rendszerből teljesen magyarázható jelenség. Belcredi gróf azt kívánja a politikai hivatalnoktól, hogy ne irkáljon firkáljon, mikor a községek elöljáróival valami közlendőbe van. hanem „vegye kalapját" miként az a másik gróf mondá, és értekezzék élőszóval az illetőkkel. Hanem ez ám a bökkenő! A maga íróasztala megett ólyjbl érzi magát a hivatalnokok többsége, mint a hal a vizben; ha valami bolondot ír. nincs a ki megczáf'olhatná és ha valamihez nem ért, nincs a ki kelletlen kérdések ál al zavarba ejthetné. A községek elöljárói pedig rendesen nem igen tudnak a tollal bánni és így a túlerő m ndig a bureaukratia részén van ; de ha szóbeli értekezésre kerül a dolog, nem egy falusi ember esze tul fog járni a. kanczellista urén és a löbliche Gemeinde néhány ily értekezés után tán még azon istentelen gondolatra is vetemedhetnék, hogy az actuárius vagy kanczellista ur bizöriy-bizony igen nagy— génié • ezt prdig amaz urak szokott szerénységből semmi áron nem akarnák tudatni azokkal, a kiknek ők eddigelé urai voltak. Ha az ég Belcredi grófnak hosszú életet és a mellett hosszú miniszterséget is ád, akkor meglehet, hogy erélyes fellépésének gyümölcsét is fogja aratni, hanem osztrák miniszternek , miként a trappistának, minden perezben meg kell emlékeznie a halál lehetőségéről és Ausztriában tirczat számra vannak az olyan államférfiak, a kik egyszer nagyon magas polezon állottak, most pedig nem kívánt szünetelésük alatt nagy áhítattal olvassák Jean Paul csodaszép értekezését: „Von der Schönheit des Sterbens in der Blüte des Lebens." A kabinet egyik tagja, Larisch gróf felett, e héten csakugyan már meghúzták a halálharangot, még pedig a miniszterhez közel álló körökben is, melyeknek véleményére ez esetben nagy súlyt fektetnénk, ha egyik állításukat, a Larisch gróf leléptére vonatkozót, nem paralyzálná az a másik, mely szerint Pipitz báró, bankkormányzó venné át esetleg a nemes gróf tárczáját. Elismerjük, hogy Pipitz urnák financziai dolgokban sok jártassága lehet, de oly kabinetben, melynek élén a fenemlített körlevél szerzője áll, a tisztelt báró mégis heterogén elemet képezne. Larisch grófnak egyébiránt még a tőzsde szeme előtt is csak egyetlen bűne van és ez peecatum intermissionis, hogy t. i. még nem sikerült neki az uj kölcsönt létrehozni, a mi — ez tagadhatlan — igen rosz hatással volt az állampapírok árkeletére. Talán érdekelni fogja az olvasót, ha a legfőbb papírokra nézve a következő kis tableaut állítjuk ide : 5% metál- 5% oszt. nemzeti 1860-ki sorsj. liques ért. kölcsön- kölcsön. június 6-án, midőn ő felsége Pestre ment 70 3/4 66 % 75% 0 920 september 20-án 677/10 62 72 87'/4 october végén 64 60 69% 84. A ki tudja, mily nehezen mozdulnak meg rendesen az állampapírok és hogy péld. minő zajt üt az az egész világban, ha Londonban a consols akár csak % %-al alább mennek , az a fenebbi számok jelentőségét nem fogja kicsinyleni. Hanem a centralisták azon állítását, mintha e sülyedést a februári alkotmány felfüggesztése okozta volna, megezáfolja azon körülmény, hogy a sülyedés nem állapodott meg september 20-án sem, pedig ha a reichsráth ama napon már holt vala, nem mondhatni, hogy azóta még „holtabb" lett. így tehát nem marad egyéb magyarázat, mint az, hogy a sülyedést az uj kölcsön létre nem jötte okozza és — minden ut Rómába vezet, a centralistáknál pedig a februári alkotmány felé — ezen nem-sikerülést ismét onnan magyarázzák, hogy nincs — reichsráth. Legyen szabad erre teljesen nyugodt hangon néhány megjegyzést tennünk. Hogy Ausztria már semmi áron nem kaphatna pénzt, ezt még a centralisták magok sem állítják. Még a legszegényebb államokról sem mondható ez, pedig Ausztria nem szegény, hanem csak azon bajban sinlődik, hogy jóllétének forrásai fanák kormányrendszer következtében jobbadán bedugultak és némi idő kellend azoknak megnyitására. A tüzérek, ha az ágyút el nem vihetik az ellenség elől , szeget vernek bele, a mi néhány másodpercz alatt kivihető, de bezzeg sok időbe kerül, míg a megrongált ágyú ismét használható állapotba tétetik. Ezen helyzet következménye az, hogy Ausztria csak nehezen kap pénzt, azaz csak igen drága áron j ez azonban nemcsak Larisch gróf alatt van így, hanem így volt Plener alatt is. Igenis, mondják erre, de Plener drága pénze aránylag mégis olcsóbb volt annál, melyet Larisch grófnak ajánlanak. Nem controllálhatjuk ez állítás alaposságát, mert nem tudjuk, mily feltételek mellett ajánlottak pénzt a mostani miniszternek, hanem ha a tisztelt urak visszaemlékeznek azon könnyű módra és azon olcsó árra, melyen Metternich, sőt félig-meddig még Bach korában is juthatott pénzhez az osztrák birodalom, tán át fogják látni, hogy nem a reichsráth megszüntetésének utóhatásával állunk szemben. A dolog egyszerűen azzal magyarázható, hogy — a mit minden magánbirtokos is tapasztalhat — minden későbbi kölcsön nehezebben és drágábban létesíthető az előbbinél, épen mert az illető birtok minden uj kölcsönnel uj terhet is vett magára, ugy hogy a hord képességnek még fenmaradó része mindig kisebb lesz. Aztán úgyszólván naponkint uj meg uj államok lépnek a culturai államok sorába; a civilisatió pedig pénzt igényel és így naponkint növekedik a pénztkeresők, a tőke körül versenyzők száma és ez egy második ok, mely az egyes versen}7zőt arra kényszeríti, hogy kedvezőbb feltételekkel kecsegtesse a kölcsönadót. — Azt mondják, a tőke „alkotmányos" lett, de hát Orosz-, sőt Törökország nem ka-