Polgári jog, 1938 (14. évfolyam, 1-10. szám)

1938 / 1. szám

2 ságában, a gyűlölet szellemével szemben. Politikai írók — az államtudomány tudósait, nem a közírókat értve — hirdetik a háború erkölcsi próbatevő erejét. A legtulzóbb pacifistának sem kell tagadni, hogy az egyéni élet feláldozása az erkölcsöt formáló közösségi érzésnek győzelme az individualistikus önzés felett, és ha kisebb rangban, de ebben a glédában sorakozik minden nélkülözés és fájdalom terhének elviselése. De minden háborúhoz legalább két hadviselő fél, két szembenálló közösség kell, és a maga kebelén belül a legteljesebb összeolvadottságot, egy milliós hajtású indiviadualitást is mutatja mindkét közösség, — a háború törvénye, lélektana alapján egymást idegennek és óhatatlanul gyűlöltnek érzi. A háború, amely közösségeket hatványozottan olvaszt egybe — ugyanakkor hatványozottan szét is választja, el is különíti. Egy nemzet tagjai között a háború a közösség erejét oly mértékre növeli, ami csendes békeidőknek sohasem sikerül, de a szétválasztó, bomlasztó erőket is szükségszerűen kitermeszti. A háború összeforrasztja a nemzetet, szétbomlasztja az emberiséget. Philantropiát, emberséget, jogtiszteletet követelünk, a gyűlölet alacsonyrendüségét panaszoljuk, de ugyanakkor urbi et orbi, magunk vagyunk tanító mesterei, példaadói annak, mit másban ostorozunk. Az ellenségeskedés kiváltása erkölccsé duzzasztotta önmagát és amikor a háború nyilt sebe behegedt, a seb környék még mindig lobosodó állapotban maradt — az elzárkózás, autarkia, sürü vámsorompók, osztályok és fajok szerinti éles elkülönítés a lobosodás külső tünetei. A jogász — a rideg, érdekeket gondozó jogász, de aki egy személyben a mestersége első hivatását a társadalom megszervezésében a társadalmi rend kialakításában, megszilárdításában látja, kellett hogy meglássa ezt a beteg állapotot, a szeretetlenségnek, az egymásra utaltság érzése hiányának ezt a végzetesen magas fokát. A szeretet szavának hirdetése utáni lelki éhség jóleső jele egy finomabb lelki kultúrának, az elharapózott szeretetlenség világveszedelmére való ráeszmélésnek. Murányi László remekbe szabott beszéde ettől a gondolatkörtől izzásig fűtve, ismételte meg döbbenetes és tisztító erővel a világtörténelmi Quo vadis-t. Bátor kiállása, prófétai erejű hitvalló megnyilatkozása lenyűgözően fogott meg mindenkit. A távlat, amelyet az egész beszéd — nem teljes; de egész beszéd — kivetített, már nem is világtörténeti volt, hanem ezt meghaladóan, biologikus, természettudományi. Örök életre való emlék, amit a Kentaur szobráról szólva mondott és ami odaülik a világirodalom legnagyobb íróinak legmélyebb meglátásai sorába: az emberi testrész önfeledt erőkifejtéssel válni, kiszakadni készül az állati testből. Az emberségért folytatott, ma inkább így stilizálnék — az emberségért folytatandó gigantikus