Polgári jog, 1936 (12. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 1. szám - A jogeszme uralma

3 talán hatályos törvény nem rokonszenves alakzatát teremtve meg. A háború után lábbadozó jogrendet újabb betegség támadta meg. Válságjogi jogszabályok, bírói szokásjogi tételek keletkeztek — amelyek közül soknak még a születésük törvénytelenségét is meg lehet bocsátani tartalmi bölcsességük miatt — de az utolsó esztendőkben magukat konzervatívnak valló körökben a válságjog ideiglenessége helyett már a jog átmenetiségét elvi alapon hirdetik. Hogy ennek az átmenetiségnek mi a végső állomása, ahova elérkezve egy új társadalmi rend állandó berendezkedése szilárdítaná meg a mai nyugtalan kornak ingadozó tétovázását, arra az átmenetiség apostolaitól hiába kérünk feleletet. De ha az új apostolokra a prófétai ihlettség alacsonyabb fokát elismerjük is és az általuk áhított új társadalmi rendnek nem a részletekig menő építési tervét kérjük számon, hanem mérsékeljük várakozásunkat és csak a sürgetett új rend fő irányelveinek megjelölését kérjük — erre a szerény, de aggodalomra ezer okot adó ,,Quo vadis"-ra sincs felelet. És így erősödik az átmenetiség hirdetése — a bizonytalan cél irányában. Közbül pedig az átmenetiség jelszava megingatja a jog uralmát, megtépázza erkölcsi tekintélyét. A „constans ac perpetua voluntas" — ahogyan ia rómaiak egyik definíciója jellemezte a jogot — széttöredezik; az egyes tételek változása ellenére is állandó jogrend felett a mulandóság harangját kongatják meg és szomorú jeleit látjuk annak, hogy a lelkek játszi könnyedséggel vetik le magukról a jog szabályának kötelező terhét, elfeledve, hogy a jog fegyelmező erejének meglazulása hova vezethet, elfeledve, hogy a jog fegyelmező erejének egyaránt kell hatnia lefelé és felfelé, elfeledve, hogy épen a magyar alkotmány küzdelmes fejlődése évszázadok kohójában olvasztotta ki a jogrendnek ezt az egyensúlyi követelményét. A közjó elsőségét hirdetik és a közjó nevében az egyéni jogok rendszeressé váló megszorítását, csorbítását, sokszor teljes elhanyagolását viszik keresztül. Ugyanakkor, amikor az individualizmust egy elavult kor elavult eszmevilágaként lekicsínylik, furcsa gondolati önellentmondásként az egyéni hiúság legyezgetéséből megszületett gyarlóságból egy új rendszert építenek fel a vezérlő egyéniségek — első és másodrendű csillagok — kultuszát az elhalásra ítélt individualizmus helyett superindividualizmus — a társadalmi — a mások individualizmusára való kötelező tekintettel korlátozott, fegyelmezett individualizmus helyére ezt a korlátot nem ismerő önkényt ültetik. Ebbe a gondolatzavarba süvített bele Káinoki Bedő