Polgári jog, 1934 (10. évfolyam, 1-10. szám)

1934 / 3. szám - Rapszódia egy könyvről, annak hőséről, és a magánjogi jogtudományról [könyvismertetés]

156 nyi. Nem folytatom. Úgyis mindegy. Bármi ilyent kérdezek a gyakorlati élet jelenlétében a jogutdománytól, vagy nem felel, vagy kitérően felel, vagy kacérkodva azt feleli, hogy ne idegesítsem őt kérdésekkel, majd otthon négyszemközt megmondja, „wenn wir einmal zuhause sind, wird sich schon alles finden". A jogtudós az, aki mindig csak négyszemközt van a jogtudománnyal. Ezért azt hiszi, hogy a jogtudomány öncél. Egyetlen ambiciója a jogtudósnak, hogy a tudomány vivát, crescat, floreat. Hogy közben mi történik az emberrel, az a tudóst nem érdekli. Annyira nem, hogy nem is mondja szívesen azt a szót, hogy ember. Az ügyletet szerinte nem emberek kötik, hanem felek. Joga nem az embernek van, hanem a személynek. Egyént és egyedet is szívesebben mond, mint embert. Szentségtörőnek és érvénytelennek nézi az eljegyzésnek és házasságnak olyan definícióját, amelynek alanya fiú és leány, vagy férfi és aszszony, az alany szerinte nem más, mint „két különböző nemű egyén". És ezzel el is érkeztem oda, ahova akartam: aki nem akar tudomást venni arról, hogy az eljegyzést fiúk és leányok, hímnemű és nőnemű emberek kötik meg, hanem kardoskodik amellett, hogy ezt különböző nemű egyének (vagy pláne egyedek) cselekszik: az lehet jó el jegyzés jogi vagy házasságjogi jogtudós, de nem érthet jól sem az eljegyzéshez, sem a házassághoz. És ezért tanulhatunk ugyan tőle eljegyzésjogot vagy házasságjogot, de hogy a konkrét eljegyzés valóságos, érvényes eljegyzés-e, vagy a konkrét házasságot helyesebb volna-e felbontani, vagy helyesebb volna-e ezt a férjet és ezt a feleséget kibékíteni egymással: ahhoz a jogtudós nem ért. De ebben nem ő a hibás. Hibás a jogtudomány. És ez az oka annak, hogy én, biró, ügyvéd, én, jogi tanácsadó, nem szerethetem. Nem igényel külön indokolást, hogy mindezek folytán nem borulhatok le a jogtudós nagysága előtt sem. Dr. Besnyő Bernát pedig leborul. Emlékbeszédével mintha szobrot emelt volna a magánjogi jogtudósnak. Már pedig a magánjogi jogtudós mint ilyen, nem denkmahlfáhig. Ne érttessem félre. Nem Schwarz Gusztáv ellen szólok. Mellette szólok. Derék ember volt, művelt ember, szépszavú ember, derék jogtudós, rendes tanár, öröme telt mesterségében. Gyermekes, szimpatikus élvezettel magyarázta, hogy más a megbízott, más a meghatalmazott, és megint más az üzenetvivő, a nuncius. Utóbbinak nem is kell embernek lennie, mondotta diadalmas szerénységgel, lehet pld. kutya is, — mondhatom ugyanis az én ajánlattevőmnek: Majd holnap válaszolok nekedi. Ez úgy fog történni, hogy elküldöm hozzád a kutyámat. Ha piros rózsa lesz a farkára kötve, az igent jelent, ha fehér, nemet. Ebben az esetben a kutya sem nem megbízott, — folytatta Schwarz Gusztáv, sem nem meghatalmazott, hanem nuntius. Amiből némelyek szerint következik, — fejezte be kedves derűvel —, hogy nuntius lehet élettelen tárgy is. Gondoljunk csak a költőre: „Helyettem kis virág, tégy vallomást". Igen, ilyen üdítő és szellemes ember volt Schwarz Gusztáv. Nem hiányzott belőle egy sem azokból a jó tulajdonságokból,