Polgári jog, 1932 (8. évfolyam, 1-10. szám)

1932 / 7. szám - Kincstári magánjog

242 vagyonnal, kő kövön úgysem marad, vigyen mindent a kincstár. Ám a kényszeregyességben az adósnak még élő és élni akaró személye áll előtérben, aki a gazdasági nyomasztó helyzetéből gyógyultan akar feltápászkodni, márpedig épp ezt a célt hiusítja meg a kincstári magánjog akkor, amikor három évre vagy ha a törvény rendelkezéseit vesszük —, pláne még régebbre visszanyúló és felszaporodott köztartozásait rajta életben maradhatása árán teljes összegében behajthatja. Ezt a bifurkált parallel rendelkezést meg kell tehát szüntetni, éspedig úgy, hogy ami a magánköveteléseknek jó, az jó legyen a közköveteléseknek is: a kényszeregyesség előtt esedékessé vált köztartozásoknak a kényszeregyesség hatálya alá kell esniök. Menjünk azonban tovább! A kincstári jog tanítása szerint az államkincstár nemcsak mint hitelező hozza magát jobb helyzetbe a többi közönséges halandóval szemben, hanem az adós pozíciójában is. így látjuk, hogy a kincstár megtagadja saját tartozásainak felértékelését, habár azok a legtisztább magánjogi címen nyugszanak is (1928: XII. t.-c. 6. §.). Ezen törvényi állásfoglalást a közvélemény egyhangúlag sérelmezte, és benne, — ami különösen a hadikölcsönöket illeti —, még máig sem tudott megnyugodni. A törvényhozás ebben az intézkedésben nagyonis a könnyebb végéről fogta fel a dolgot. Bizonyos, hogy valamennyi tehertől megszabadította a kincs tárt, de bizonyos az is, hogy amit nyert a vámon, azt sokszorosan elvesztette a réven. Mert amit megtakarított: egy bizonyos mennyiségű valuta, de amit elvesztett: polgárainak hite és bizalma abban, hogy a kincstár teljesítési ígéretére tűzön-vízen át számítani lehet, és hogy komoly értékeket nem fizetnek ama bizonyos villamosjeggyel vissza. És mégnagyobb hiba, hogy a kincstár a felértékelés megtagadásának békáját ok nélkül nyelette le az érdekeltekkel, és hívott ki maga ellen jogos bizalmatlanságot, mert a legegyszerűbb lett volna, hogy amit tartozásainak felértékelése címén fizet, adó formájában áthárítsa az összességre. Ez igazságos is lett volna, mert így a kár az összességet érte volna, nempedig egyeseket, éppen azokat, akik a követelések hitelezői. A törvényhozó az igazságtalan megoldás ódiumát fölöslegesen vállalta, mert kellő technikával (kármegfosztás és áthárítás) igazságos lehetett volna. Hasonló ridegséggel sáncolta el magát a kincstár a volt közös hatóságok és intézmények tényein alapuló követelésekkel (vételár, bérleti díj, vállalati összeg, ingók természetben való visszaadása stb.) szemben. Nem mondta ugyan ki, hogy azokért semmiféle formában és körülmények kö-