Polgári jog, 1928 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1928 / 1-2. szám

14 át, nem elég ahhoz, hogy a novella rendelkezése ne legyen alkalmazható. A Reichsgericht 1927 okt. 5-i 137/27. V. sz. ítéletében ugy találja, hogy nem akadálya a felértékelésnek az, hogy a jelzálogjog már törölve volt akkor, amikor az alperes az ingatlant megszerezte (amikor átirták a nevére), sőt már akkor is, amikor a vételi szerződést megkötötte. Ehhez képest a novella értelmében megszerzőnek tekinti azt, aki (vagy okinek számlájára más) a jelzálogjogot a szerzéssel' kapcsolatban megváltja, tekintet nélkül arra, vájjon ez a kötelmi ügylet létrejötte előtt vagy után történik-e. A visszaható felértékelés számára tehát megnyilik az ut, amint nem maga az átruházó az, aki a vételárból fizeti ki a jelzálogos követelést. Kapcsolatos ezzel az a kérdés, mennyiben felel az ingatlan megszerzője (itt már jogi értelemben véve e szót) a személyesen felelős ingatlanátruházó visszaható felértékelési kötelezettségéért. Amikor a megszerző perelte az átruházót a jelzálogjognak a szerződésben elvállalt törlésére és a felértékeli" jelzálogos tartozás összege lényegesen meghaladta az aranymárkában kiíejezett vételárat, a RG. feloldotta a másodbiróság marasztaló Ítéletét és a tévedés alapján való megtámadás lehetőségét kizárva, a polg. tkv. 242. §-a alapján azt a kérdést teszi fordulóponttá, vájjon nem spekulatív ügyleteknél a megszerző az átruházót a forgalomban uralkodó jóhiszeműség elvénél fogva benn tarthatja-e a kötelemben anélkül, hogy a teher felértékelt kifizetéséhez megfelelő összeggel hozzájáruljon. Több öberlandesgericht hasonló esetben elutasította a felértékelés iránti kérelmet abból az okból, mert eladó és vevő állt egymással szemben és a szerződést mindkét fél már teljesítette, a bíró pedig nincs jogosítva arra, hogy lebonyolított ügyleteket utólag újra felbolygasson. Tényleg ez a kérdés egyik sarkpontja a felértékelési problémának: ha az egyességi és peres uton már elintézett jogviszonyokat nem vonjuk bele a felértékelés körébe, annak hatályossági rádiusza oly szük körre terjed ki, hogy annak a kedvéért nem érdemes a vele járó számtalan nehézséget és jogbizonytalanságot a jogrendnek magára venni; ha pedig belebocsátkozik a felértékelési törvény a leborryolitott ügyletek felkavarásába, akkor vajmi nehéz a megállás és a kellő határ eltalálása.1 Ezen vérzik el a német felértékelési törvény is. Jelzálogos követelés tekintetében a törvényes szabályozás a felértékelési törv. 15. §-ában foglaltatik, mely szerint, ha a szolgáltatás elfogadásakor a hitelező jogfenntartással nem élt (14. §.), a felértékelés ki van zárva, ha az elfogadás 1922 jun. 15. előtt történt. Ha helye van, az igényt 1926 jan. l-ig be kellett jelentenie, ellenesetben megszűnt (16. §.). Azonban a fordulónap után történt elfogadás sem ad feliétlen jogot az utólagos felértékelésre, mert az érvénvesités körüli hosszasabb késedelemben a RG. hallgatólagos jőgfeladást lát (1927 szept. 23. 198/27. VI. sz.), és mert általában ez alapon a felértékelésnek sokszor csak méltányosság szerint adnak helyet. Figyelembe veszik továbbá, vájjon a 1 V. ö. MeszJény: Kölcsönkövetelések felértékelése. Polg. Jog 1927. évi 7. szám.