Polgári jog, 1928 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1928 / 9-10. szám

197 lelösség esetén a szövetkezetet az jellemzi, hogy a szövetkezet vagyonának a csődben, vagy a kényszerfelszáuiolás során történő felosztása után a hitelezők kielégítésére tartalékkép rendelkezésre áll teljesen, vagy bizonyos korlátok közt a tagok magánvagyona is s igy megvan az eshetőség, hogy a szövetkezet passziv vagyoni állapota mellett is a hitelezők a csÖd lebonyo litása után teljes kielégítéshez fognak jutni. Ez az eshetőség annál nagyobb, minél inkább közeledik a tagok felelősségének mértéke a korlátlansághoz. Hiábavaló igyekezet lenne azonban olyan fix határpontot keresni, amelyen tul az eshetőség teljes bizonyossággá változik. Még korlátlan felelősség sem adja meg az abszolút bizonyosságot. Különösen, ha az üzletrészek kevés személy kezében összpontosulnak s ezek vagyontalanok, ugy a szövetkezeti tagok korlátlan felelőssége gyakorlatilag esetleg alig jelent több biztosítékot a közkereseti társasági tagok korlátlan felelősségénél. Ha lehetne szó a hitelezők teljes kielégítésének bizonyosságáról, akkor a Gs. T. álláspontja lenne a helyes, s a kényszeregyezség a szövetkezetek általi igénybevétele nem lenne megengedhető. Esetleg még ilyenkor is érvként hozhatnák fel egyesek a kényszeregyezség megengedése mellett azt, hogy a kényszeregyezség lehetővé tenné az illető szövetkezetnek, mint a gazdasági élet egyik alanyának további fennmaradását. Ámde szerény nézetem szerint ez az érv nem állhat meg. A kényszer egyezségi intézmény egyik alapgondolata tényleg a nehézségék közé jutott, de azért még életképes gazdasági exisztenciák fenntartása. De ez az exiszteneia-mentés nem szabad, hogy a hitelezők bőrére történjék, mint ahogy, sajnos, történik és pedig nem kis mértékben. A szerződések megtartásán és a magántulajdonon alapuló polgári társadalomban okszerűen a hitelezőknek még legtörpébb kisebbségét sem lehetne kényszeríteni arra, hogy valamely, — bármennyire érdemes — a gazdasági alany megmentése érdekében áldozatokat hozzanak. A kényszeregyezség intézményének egészséges magva éppen abban rejlik, hogy nem kiván a hitelezőktől valódi áldozatot, sőt a/ adós exisztenciájának megmentése mellett a hitelezők is jól járnak vele. Hiszen köztudomású, hogy a csődök esetén, a másodosztályú csödhitelezök egyáltalában semmi, az elsöosztályu csödhitelezök pedig csak egészen elenyésző hányadban (szinte 99%-ban nem) jutnak kielégítéshez. E kedvezőtlen számarányt azonban némileg befolyásolja az is, hogy a felsőbíróság jurisdikciójában kifejlődött jogszabálynál fogva nemcsak az 1910/1920. M. E. számú rendelet szerint alkalmazotti felmondás és végkielégítés tekintetik tömegtartozásnak, hanem más illetmény is, ami előzően I. osztályú követelést képezett. így a kénvszeregyezség nem egyszerűen az exisztenciák feláldozásának" hanem csak a hiábavaló feláldozásának megakadályozására szolgál. Ezt a gondolatmenetet a szövetkezetekre is alkalmazva, arra az eredményre jutunk, hogy mindig megengedendő a kényszeregyezség, amikor előreláthatóan nin<-< kilátás arra, hogy a hitelezők a csőd, vagy a kényszerfelszámolás lebonyo-