Polgári jog, 1926 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1926 / 4-5. szám - Az ügyvédi költség védelméről. (A Ppé. 18. §. kiépítése.)

149 lyet éppen az ö munkája teremtett meg: a pervesztes félnek közvetlen a pernyertes ügyvéd részére való marasztalástól és ehelyett csupán a megbízó fél ellenében állapították meg költségeit. Az uj Pp. e tekintetben nem hozott lényeges elvi változást. A miniszteri indokolás föelvként azt hangoztatta, hogy a perköltség alapgondolata és oélja az, hogy a nyertes félnek a jogos perből kára ne származzék; amint látjuk tehát, a perköltség e törvény szellemében is járulék, amely a pernyertes ügyfél követeléséhez számítódik, azt növeli. Csak annyi a változás, hogy a perköltséget a bíróság erre irányzott kérelem nélkül is hivatalból megállapítja, amely intézkedés csupán felesleges for maiizmustól szabadítja fel az ügyvédet, akinek egyébként ma is a tollában van a kérelem: amely az ellenfélnek a költségben való marasztalására irányul. Elmarad ellenben az ítéletből az a régebbi bírói intézkedés, amely a pernek eldöntésével egyidejűleg az ügyvéd költségét saját felével szemben megállapítja. A Pp. ugyanis elvi élességgel utalja az ügyvéd és fél viszonyát s illetve az ^ebböl felmerülő vitás kérdések eldöntését a perenkivüli eljárásra: ami elvileg azt jelenti, hogy a perköltségnek nem az ügyvéd díjazása a célja. Ámde a részletekben azután kitűnik, hogy a gyakorlatban a bíróság a perköhség összegszerű megállapításánál lényegileg az ügyvéd diját állapítja meg. A Pp. 425. §-a szerint ,,a megtérítendő költséghez hozzászámítandó az ügyvéd kiadása és dija is", amelyre nézve az ügyvéd a perbiró elé formális költségjegyzéket terjeszthet elő. S ha most egybevetjük ezzel az intézkedéssel ugyanazt a gyakorlatot, amely szerint a félnek esetleges egyéb kiadásai csak a legritkább esetben Ítéltetnek meg az ellenféllel szemben (előlegezett tanú- és szakértői költségek, feltételesen bélyegmentes okiratok perbeli használata folytán lerótt illetékek stb.), viszont magának a félnek munkadíjra vagy fáradsági dijra semmi körülmények közt sem lehet igénye és csak a legszűkebb értelemben vett uti- és ellátási dij megtérítésére számithat akkor is, ha nem ügyvéd képviseli öt a perben: mindez azt mutatja, hogy a perbiró in praxi a pernyertes ügyvéd költségét állapítja meg, amikor a pervesztes felet perköltség megfizetésében marasztalja. Elvileg azonban maradt arégi jogelv: aperköltségazügyfelet illeti, amely tehát az ügyvéddel szemben idegen pénz, mert épen ugy a megbízót illeti, mint az Ítélet szerint megítélt töke és kamat. Az ügyvéd továbbra is ki lett volna szolgáltatva ügyfeleinek, aki a régi jó világban akárhányszor kijátszotta öt olykép, hogy a lényegéiben az ügyvéd munkadija és kiadásai megtérítésére rendelt perköltséget a féltől közvetlenül behajtotta s magának megtartotta, az ellenfélnek elengedte, avagy jogait akár színleg, akár valósággal harmadik személyre átruházta. Ezzel szemben az ügyvéd csak akkor volt kellőkép védve, ha birtokon belül volt, azaz, ha a kötelezett fél az ö kezeihez fizetett. A csődtörvény 57. § b) pontja alapján oly gyakorlat fejlődött ki ugyanis, amely elismerte az ügyvédnek törvényes elsőbbségét az általa behajtott összegekre, azaz joga volt ebből az