Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)
1936 / 2. szám - Nyugat-Magyarország ősi magyar lakossága
• Nyugat-Magyarországősi magyar lakossága Nyugat-Magyarország mai népességének nemzetiségi megoszlása és ezeknek a nemzetiségeknek területi elhelyezkedése egy több, mint évezredes fejlődésinek taza eredménye. A nyugatmagyarországi kérdés politikai vonatkozásai az ősi települések elhelyezkedésének tudományos vizsgálatát is számos olyan tényezővel homályosították el, hogy széles körök ma sem látják tisztán a mai néprajzi kép kialakulását. Pedig a kérdés azonnal megoldható, ha a mult vizsgálatának elfogulatlan szemüvegén keresztül nézzük. Nyugat-Magyarországgal kapcsolatban leginkább a németség őslakos volta foglalkoztatta a kutatókat. A régi, világháború előtti német és osztrák történetírás a pannóniai frankkori német telepek jelentőségét nem tartotta túlzottaknak. A német elem, amely egyes pannónszláv törzsfői udvarokban és mocsárvárakban, mint egyházi, katona és iparoselem le is telepedett, a vidék szláv és ibehódolt avar lakosságához képest elenyésző töredéket jelentett. A népiség alakítására is Itatást gyakorló német elem a magyar honfoglalást megelőző időkben a dunántúli részeken tehát nem volt. Még kevésbbé volt német telepes lakosság a bécsi medence ós a mai Vas, Sopron és Mosón vármegye területén, mert hisz ezeken a területeken, éppen a frankkori források tanusága szerint a Nagy Károlynak és utódainak behódolt avar töredékek éltek, gyér szlávságtól körülvéve, a saját fejedelmeik fennhatósága alatt. A Semmering vidékén sem németek, hanem még szlovén szlávokat találunk ezekben az időkben, hiszen maga ez a név is szláveredetű ós fenyveshegyet jelent. Ha tehát voltak is itt egyes frank-német őrhelyek és kisebb, ekkor alapított gyarmatos telepek, azok főleg a Bécsi-erdőtől nyugatra és a Rába vonalától keletre helyezkedtek el. Természetes, hogy a német telepek a Bécsi-erdőtől nyugatra;, ahol a nagy bajor néptömbbel állandó érintkezésben voltak, már ekkor tartós gyökeret vertek és a közéjük ékelt gyér szláv telepeket sikeresen el is nénietesítették. Nyilvánvaló tehát, hogy a németség a magyarok honfoglalása után leforgó évszázadok folyamán bocsátott rajokat előbb a Bécsi-medencébe, később pedig, a tatárjárás után egyre érezhetőbb mértékben a mai Nyugat-Magyarország területére. A németségnek a középkori Magyarország nyugati határterületein való fokozatos előnyomulása a XIII. század második felétől kezdve egész a XVI. század elejéig csaknem évtizednyi pontossággal kimutatható a középkori oklevelekből. Ezekben ia helynóvi adatokat feltüntető iratokban ugyanis a régi magyar helynevet lassan és fokozatosan, térbelileg kelet-felé haladva a német helynevek váltják fel. Ezek a helynevek azonban nemcsak a németség előnyomulásáról, hanem az eltűnő régi magyar lakosság elhelyezkedéséről, nemzetségi és törzsi hovatartozásáról is felvilágosítanak, ha adataikat az egyéb, a birtoklásra és örökösödésekre vonatkozó adatainkkal is egybevetjük. Következtetéseink levonásánál azonban igen nagy fontossággal bírnak a magyar nyelvészeti kutatások eredményei is, mert ezek a legtöíbb esetben igazolják a nemzetségi hovatartozás törzsi és népi kapcsolatait. Magyarország területét honfoglaló őseink nem egyszerre, hanem több év leforgása alatt vették birtokukba és szállták meg. A Kárpátokon való teljes átkelés időtartamát pontosan nem tudjuk, de következtetéseket vonhatunk abból, hogy a magyarok a Duna vonalát csak a 900. év elején lépték át, hogy az attól nyugatra elterülő vidékeket is egész a Rábai-őrgrófság szóléig, a Rábáig birtokukba vegyék. Röviddel ezután a Kis-Alföld, Vág- és Nyitra-vidék megszállása következett és ez a vidék is már 902-ben a magyarokat uralta. Tehát a X. század Magyarországából megszállatlanul maradt még a Rábától nyugatra eső vidék és a Bécsimedence területe, amely részeken a frank és később német uralom alatt élő avar töredékek éltek honfoglalóinkhoz hasonló életet. Ennek a Rába-menti őrgrófságnak eleste 907-ben következett be és ekkor tolták őseink szállástelepeik nyugati határát a Bécsi-erdőig és tették országválasztó közzé a Bécsierdőtől az Enns-ig terjedő vidéket. Nyugat-Magyarország birtokbavételéről tulajdonképpen csak 907-től kezdve beszélhetünk, amenynyiben ettől az időtől kezdve húzódnak a Rábától és a Vág vidékétől nyugatra és állandó megtelepedés céljából az egyes magyar törzstöredékek. Ezek a törzstöredékek természetszerűleg főleg a Dunántúl és a Kis-Alföld megszállását végző három törzsünkből szakadtak ki. Ez a három törzs a következő volt: A Dunától északra a Vág és a Garam közét túlnyomóan a Tarján törzs szállta meg, amelynek vezéri nemzetségéből a X. század derekán Léi és Huba emelkedtek ki. Ettől délre a mai Esztergom, Komárom, Győr, Fejér és Veszprém területén, valamint Pest vármegye dunai részein és Somogy északi területein, ia Megyer törzs, Árpád fejedelem törzse szállt meg. Ettől délnyugatra, Somogy nyr gati részein, továbbá Zalában és Vasban a Kértörzs volt a birtokos. Ennek a század közepén Bulcsú volt a törzsfője. Ez a Kór-törzs bocsátott azután elsősorban a Rábán-túlra, Sopronba és Vasba nagyobb rajokat. A Tarján- és a Megyertörzsek egy kisebb keszi-törzsi töredéket is magukkal sodortak, amelynek egyes hadai szintén letelepedtek a 907 után birtokba vett területeken. Ehhez a három törzshöz és egy törzstöredékhez, még elővédszolgálatokat ellátó és megszervező törzstöredék is, a Nyék-törzs egyik ága, csatlakozott. Ez a Nyék elővéd, — a Gyulák törzse — amelynek hivatása a magyar törzsrendszert ért támadások elhárítása volt, a megszállott törzsek területeinek peremén helyezkedett el és szétszórt szállásai a sopronmegyei Nyéktől, a régi Gyulán, Sopronon, Sarródon, a mosoni Tétényen, a mosoni és csallóközi Nyéken át egész Ipolynyékig kinyomozhatok. Nyilvánvaló, hogy ez a nagy területen szétszórt kis töredék egymagában nem láthatta el a határvédelem és előharcos szerepet. Ez valóban így is 27