Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 10. szám - A városi privilégiumok. Bevezetés a várospolitikai problémák tárgyalásához

A városi privilégiumok /(Bevezetés a várospolitikai problémák tárgyalásához A városok az emberiség fejlődéstörténetében, mindig: sokkal nagyobb szerepet vittek, mint általában még egyes szociológusok is gondolják. Egyéniségüket elhanyagolják a nagypolitikában és nem értékelik eléggé. Igyekeznek sablonizálni őket, nemcsak a mindennapos gyakorlati életben, hanem még a közigazgatástudomány és sokszor a történettudomány berkeiben is. Pedig minden város a IcgsiyeciáUmbb individuum, egyéniség. Azzá teszik: eredete, szerepe, fontossága, lakosainak összetétele, Hinterlandja és — saját jogi helyzete. Az igazi városok, amelyekben meg vannak az urbanitás összes kellékei, mégis bizonyos közös nevezőre hozhatók: az emberi civilizáció melegágyai és terjesztői, a fejlődésnek, a haladásnak veteményes kertjei, a tudásnak s a felvilágosultságnak reflektorai. Igen, ez az igazi városok közös jellemvonása. Ezeknek a jogi szervezete is ebből a különös közös szerepkörből ered. Érdemes volna retrospektív történeti alapokon kimutatni, hogy a mai városi kiváltságok, önkormányzati jogok tulajdonképpen már csak csökevényei annak az igazi városi jognak és hatalomnak, amely annak idején a város urát, vezetőjét, »polgárainak mesteréi — a városnak és a köréje tartozó, hozzácsatolt környezetnek szuverénjogú, királyi hatalmú urává, parancsolójává, papjává és hadvezérévé tette, pallosjoggal, hadüzeneti joggal. Az a kiváltságos jogi helyzet, amelyet egyes városok a királyok kegyelméből kaptak, végeredményben nem önzetlen kegyelmi tény, hanem józan megfontolás eredménye volt. A várostudománynak eddig nagy hibája, hogy pl. a hazai viszonyokra vonatkozólag a »gyökérrejtő mult« vizsgálatában legföljebb az európai német, frank és olasz példákig mennek el s már forradalmi kezdeményezőnek számít az, aki el mer menni a római birodalom városainak vizsgálatáig, sőt esetleg a görög városokig. De ki ment még el az egyiptomi, a krétai, a kisázsiai, az akkád, a szumir, az indusparti városok vizsgálatáig? Amikor Ur városának a hadvezére, »polgármestere«, meghódította az egyszerű határvillongási ügyek miatt ellenségévé vált Uruk város területét? Ki mert rámutatni eddig arra, hogy Kr. e. 6500-ban városrendezési elgondolások, tervek alapján szabályos uccák, többemeletes házak, csatornák ós vízvezetékek épültek, akkor, amikor még a társadalom aligha volt megszervezve s így csakis egyes zseniális városuralkodók szuverén parancsai teremthették meg ezeket a csodákat, amiket most tárnak fel újabb és újabb meglepetésül Kis-Azsiában és Indiában? Elmulasztja az eddigi várostudomány annak a megállapítását is, — ami a városi individuumok elbírálásánál föltétlenül fontos szerepet visz — hogy ez a* individuális városi szerep igen széles skálán mozog s hogy a mai városok túlnyomórészben többé-kevésbbó csak lényegtelen, pseudo-városok. Csak az a város tekinthető legszűkebb értelemben vett igazi városnak, amely biztosított magának soha el nem múló szerepet az emberi fejlődéstörténetijén, túlemelkedve a helyi, országos, birodalmi, sőt világrész! környezeten, mint pl. az örökváros: Róma, vagy Alexandria, vagy Athén, vagy az újabb metropolisok. Ellentétben ezekkel: vannak ma még városoknak te kintett. közületek, amelyek egészen jelentéktelenné zsugorodnak össze, értékük, súlyuk nem emelkedik túl lokális értékükön, szerepük legföljehb, mondjuk, egy ország határain belül marad. Az igazi városok és a pseudo-városok fejlődésének, sorsának, szerepének és jogi helyzetének a vizsgálata mutatja, hogy mennyi igazságtalanság, mennyi jogi, közgazdasági és nemzetpolitikai baklövés magyarázatát találhatjuk abban, hogy nem ismerték fel a törvényhozók a város individuális jellegét, fontosságát, szerepét — sem a múltban, sem a jelenben. Ha most ezt a fejtegetést a Kárpátok által körülkoszorúzott területre vonatkoztatjuk, meg kell állapítanunk, hogy már az ezeréves magyar históriában is számos olyan példára bukkanunk, amikor a sablonizálás megbosszulta magát. Bármennyire szeretnők is elkerülni a kifejezést, de mégis: a városi individium kialakulása legtöbbször a »történelmi materialista« szemlélet alapján magyarázható meg. Hiába ad egy törvényhozó »városi szabadalmakat 'biztosító kiváltságlevelet egy olyan településnek, amelynél hiányoznak a túlnyomórészben materiáis geológiai, geográfiai, klimatikus, gazdasági higiéniai, kulturális, stb.) előfeltételek, mert kizárólag ilyen kiváltságokkal várost kialakítani nem lehet. Hány ú. n. szabad királyi várost ismerünk a magyar történelemből is, amely soha nem fejlődött igazi várossá, legföljebb pseudo-kisváros maradt! Es utalhatunk olyan városok példájára a magyar történelemben is, amelyeknek hadakozniok kellett — minden más adottságuk megléte mellett — ilyen, a városfejlődéshez elengedhetetlenül szükséges, de önmagukban még nem városteremtő kiváltságokért., Lásd — többek között — Pest és Buda városok küzdelmét és vetélkedéseit is! Az igazi várospolitika nem nélkülözheti a városi individuumoknak teljesen egyéni, sajátos értékelését és nem sablonosán dönt, ítél egy város sorsa fölött, kicsinyes hatalmi, vagy sokszor egyéni pártpolitikai szemszögből nézve. Például hozom fel ismét Magyarország fővárosát, Budapestet, amelyet nagyon sok törvényünk és kormányrendeletünk a múltban, de néha unég ma is, teljesen egy kalap alá von olyan kis provinciális törvényhatóságokkal, amelyek huszad-, ötvened-, sőt századrészét sem teszik jelentőségben, még lélekszámban sem, a fővárosnak. Már pedig Magyarország összes városai közül a leginkább igazi tipikus városnak elsősorban Budapestet tekinthetjük. Ezt hiába dúlta föl a tatár, hiába döntötte romba a török hódoltság alól való felszabadítás pusztítása. Azok a józaneszű, jámbor mohamedánvallású bolgárok, izmaeliták, akik !).")0 körül, Taksony fejedelem idejében Bila és Boksu vezetésével bejöttek az országba és Anonymus szerint »örök időkre* többek között itt is egy oastrumot kaptak, »melyinek neve Pest vala«, kereskedői élelmességgel felismerték ennek a. dunai rév átkelő helynek az óriási jelentőségét. Anonymus hitelességét, ezen a ponton is sokáig kétségbevonták a történetírók, azzal a fölényeskedő gesztussal, hogy hiszen 31