Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 10. szám - Az ifjabb Andrássy emlékezete. Írta és 1936. nov. 1-én Andrássy Gyula sírjánál a Deák Ferenc Társaság nevében elmondta: Barankovics István

ián, de egészséges és érzékeny politikai ösztönében Andrássy ia katonai kérdésben vallott álláspontjával leszámítolta a közelgő vészt, amelynek kivédésébe nagyobb erőt állíthattunk volna, ha hadseregünkben a nemzeti szellem gátlások nélkül érvényesül. Andrássy politikai és erkölcsi arcát jellemzi az a reformkonzervatív szellem, amely a, történeti család fán egyenes őséi Széchenyi szellemi hagyatékában leli fel. Tudta, hogy a magyarság számára az erőviszonyok rosszabbodását jelenti, ha nem követjük az európai szellemnek haladó ritmusát. Tudta, hogy a magyar tengerszemet megfertőzi a mocsárvilág, ha eltömjük azokat a csatornákat, amelyeken át a múltban állandó kölcsönhatásban voltunk a nagy nyugati tengerrel. De tudta azt is, amit Szent István király írt intelmeiben Imre herceghez, hogy »magyarokat csak magyar módra lehet kormányozni.« Andrássy kaput akart nyitni Dévénynél az új európai koráramlatoknak, hogy azokat politikai géniuszunk áthasonító erejével szervesen nacionalizáljuk. Nem szabad elfelednünk, hogy ő nem volt mesterember-politikus, kinek nagyságát a taktikai siker vagy az érvényesült erő méri, hanem valódi állambölcsész és vérbeli államművész, aki a nemzeti életnek nemcsak politikai, hanem szellemi parcelláin is ekét akasztott. Az ő reformkonzervatív szelleme átfogta a nemzeti élet egyetemességét, de természetesen a politika területén szántott a legmélyebben, ia legönállóbban és a legállandóbb hatással. A század elején, tehát későbben, mint nyugaton, a magyar alkotmány büszke várának kapuja előtt is megjelentek a felszaporodott ipari munkásság és a falusi kis- és törpebirtokosság tömegei, a választójogban való részesedés által befolyásukat követelvén a nemzeti élet irányítására. E rétegek politikai és szociá:is igényeik kielégítése céljából már ekkor kezdtek szövetségre lépni az államegységet és a nemzeti gondolatot szétmaró erőkkel, amelyek a nemzetiségi irredenta, az osztályharcos társadalmi forradalom és a< Ferenc Ferdinánd-féle nagyosztrák gondolat képéiben jelentkeztek. Andrássy nemcsak jogos korkövetelményt látott a választójog kiterjesztésében, hanem a feltörekvő tömegekkel az államegység és a nemzeti gondola.! táborát is meg akarta növelni. Ám a számok otromba unalma helyett a reprezentatív demokráciának akart alapokat vetni az erkölcsi és szellemi cenzus jegyében megszerkesztett plurális választójogi tervezete által, amely a maga idején középút volt a konzervatív és a radikális követelések szélsőségei között. Andrássy éppen úgy tudta, mint ellenfelei, hogy a feltörekvő osztályokat egyideig erőhatalommal el lehet űzni az alkotmány épületének küszöbétől, de — ellenfeleivel szemben — mégsem erre az útra lépett, mert egyrészt megállíthatatlan történeti folyamatként ismerte fel a fejlődés demokratikus irányzatát, másrészt szeme előtt lebegett a 48-as átalakulás tanulsága, iaz a tanulság, hogy csak idejekorán megvalósított reformok veszik elejét a forradalomnak, míg a hatalomnak monopolizálásta és a szükséges változtatások elmulasztása felszítja és elszórja a szívekben a bosszú, a gyűlölet és a forradalmi erőszak zsarátnokát. Andrássy választójogát az egyik oldalon sokallták, a másikon keveselték. Végzete újra az lett, hogy ezt a kiegyenlítő, reformkonzervatív szellemben fogant választójogot megtagadta az a középosztály, amely a 48-as példái tanúsága szerint is egyedül lehet motorja és egyben fékje ia konvulziónélküli reformálásnak. Andrássy felett itt újból megjelenik az elmaradhatatlan fátum, mely a. hűtlenségek szomorú fizetéseképpen haláláig kegyetlen hűséggel fogja kísérni őt. Andrássy a szónak teljes értelmében nem volt szociálpolitikus, de az a törekvése, amely a kerítésen kívülmaradottakat be akarta emelni a politikai arénába, közvetve a szociális kiegyenlítődést is szolgálta volna, mert a jövevények politikai fegyverzetük teljességével kivívhatták volna szociális jogaikat is. És bár az idő még nem adta meg a történelmi ítélkezés távolságát annak eldöntéséhez, hogy Andrássy eme reformkonzervatív kezdeményezésének elgáncsolása mennyiben idézte reánk és milyen tempóban siettette a végzet robogását, de a katasztrófa visszfényénél azt ma már nem lehet tagadni, hogy az ő választójogi tervezete volt az utolsó komoly kísérlet, amely a demokráciának a történelmi magyar úton való megtartására irányult. Ez volt az utolsó kísérlet a nemzeti eszme minden politikai árnyalatának összefogására, szemben az eredendően forradalmi erőkkel. Es talán ez volt a legtávolabbi kísérlet arra, hogy egy reformkonzervatív politikával megkössük a végzet szekerének kerekét. Tragikus dicsősége marad, hogy osztályostársai közül egyedül ő ismerte fel, hogy a választójog reformja annak a megállíthatatlan társadalmi átalakulásnak függvénye, amelyet a politika csupán vezethet, de megakasztani sohasem tud. A katasztrófa után, amelynek felidézésében való részességgel legkevésbé önmagát volt oka vádolni, Andrássy nem kereste önigazolását a mult vétkeinek mérlegretételével, hanem az éjszakában, mely akkor a halál gyötrelmeivel vett körül minket, csak az élet új útjait kereste. Politikai állásfoglalása arra vall, hogy elsőnek ő fogta fel a Trianon-teremtette új helyzetnek lényegét, azt t. i., hogy Trianonnal újra ama lét és nemlét kérdése elé állíttattunk, mint Szent István idején és a mohácsi vész után is, hogy ismét harmóniába hozzuk önálló állami létezésünket, nemzeti függetlenségünket európai hivatásunkkal, szorosan: középeurópai szerepünkkel. Ez a felismerés vezette el a legitimista politikai szerkezethez, amely szerinte a legszerencsésebb kiegyezés nemzeti függetlenségünk és állami önállóságunk, valamint európai küldetésünk között. Az ő reálpolitikai szemléletében a jogfolytonossági eszme sem volt csupán ragyogó közjogi építmény, hanem elsősorban ai belső rendnek, az egyensúlynak és a zavartalan fejlődésnek szabályozója, a nemzet létezési formáját megszabó alkotmányosságnak kormánypálcája. A világháború utáni pályájának egy tragikus fordulóján újból megjelent felette végzetének árnyékai, de ugyanekkor tündöklően ragyogott fel homlokán vezetésre elhivatottságának erkölcsi charismája is. Viselte a felelősséget mások tetteiért, olyan következményekért, amelyeknek felidézésében semmi része nem volt. Mint igazi vezéregyéniség és hű alattvaló, felelősnek érezte magát ura és bajtársai cselekedeteiért. Andrássy legitimizmusának történeti realitása felett még sem pro, sem kontra nem döntöttek a Ibefejezett tények. De valahányszor a restauráció a világpolitika érdeklődésének homlokterébe lép, mindannyiszor az Andrássy által kitervelt szerkezetnek stílusához közelít. Mert Andrássy európai méretekben és történelmi léptékekben tudott gondolkodni, és nem a napi külpolitikai szeszélyei játékához alkalmazta politikájának alapvető vonalait. Sohasem adatott meg neki, hogy gondolatait tettekre váltsa. Szellemi hagyatéka sokkal nagyobb végbevitt művénél. Keresztje volt nagysága: a tehetetlen12