Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 9. szám - Külpolitikai világkép

X Külpolitikai világkép Mussolini beszéde, mint egy hatalmas fénycsóva, úgy világítja be köröskörül az egész külpolitikai lát­határt. Lendület, erő, határozottság, jószándék és becsületes békevágy, s a kétértelműségek zseniális kiküszöbölése foglaltatik ebben a beszédben, amely valóban történeti teljesítmény, egy nagy nemzetnek és nagy államférfinak egész (korszakot betöltő meg­nyilatkozása. Az a tizenkétmillió magyar szív, amely a Duce szózatának hallatára tegnap összedobbant a Duna­völgyében, ezentúl [most már sokkal bátrabban, ki­tartóbban, a reménynek és a bizalomnak nagyobb teljességével fogja elviselni azt a nehéz sorsot, amely, sajnos, a békeszerződések tizenhatodik esztendejé­ben még mindig ránehezedik; mert ha Mussolini beszéde még nem is maga a revízió, de mindenesetre olyan nagy lelki, olyan mélységes erkölcsi felszaba­dulás, hogy nemcsak eseményekkel ér föl, de az ese­ményeket ki is tudja majd érlelni, el is tudja in­dítani. Paul Boncour mondotta, akit pedig nem lehet Mussolini iránt való túlzott barátsággal vádolni, hogy ezt a beszédet még annak is őszintének és be­csületesnek kell elfogadnia, aki talán egyetlen téte­lével sem ért egyet. Ha az ellenfelek és a szemközti táborban állók ilyen véleménnyel vannak a nagy mi­lánói szózatáról, vájjon mire értékeljék akkor azok, akik minden mondatával, minden szavával azonosít­ják magukat, akiknek egész lelkivilágát, a jövőbe vetett minden hitét megszólaltatta ez a beszéd? Mit mondjunk, mit gondoljunk róla mi magyarok? Olyan pillanatban érkezett hozzánk Olaszország nagy vezérének vigasztaló és felemelő szava, amely, megvalljuk egész őszintén, a lehangoltság s talán kissé a kiábrándultság pillanata is volt, mert bizo­nyos külső jelek hatása alatt úgy éreztük, hogy az utóbbi időben sok minden történt körülöttünk és talán velünk kapcsolatban is, amiben nem voltunk, vagy nem lehettünk közvetlenül részesek, s úgy lát­tuk, hogy elsuhantak az idők szárnyai felettünk, s mi nem tudtunk együtt haladni iaz események, a történelem rohanó áramlásával. A magunkrahagyott­ságnak ez a melankolikus érzése azonban, most már tudjuk, nem volt indokolt, az a hatalmas kar, Mus­solini karja, a milánói dóm teréről ismét felénk nyúj­totta a barátság és a reménység habzó italát, s most már tisztán látjuk sorsunk útjait, s a közeledő jö­vendőt. Mussolini kijelentette, hogy Olaszországnak Ma­gyarország iránt való baráti érzelmei rövidesen ha­talmas és nagyszerű formában fognak a világ előtt testet ölteni. Nem tudjuk, mire gondolt ez a nagy ember, nem is kutatjuk, mert ha ő mondta, akkor bizonyosan úgy lesz. Akár a római hármas jegyző­könyv külügyminisztereinek bécsi találkozóján, akár a legközelebbre tervezett római látogatások alkal­mával, mindenesetre olyan események fogják meg­örvendeztetni ezt az országot, amelyek harsányan és félre nem érthető módon adják a világ tudtára, hogy Magyarország jogos és igazságos követelései­nek mielőbbi teljesítése nélkül nincs és nem is lehet kibontakozás a Dunavölgyében. Mussolini beszédében tulajdonképpen benne lük­tet az egész világpolitika. Nincsen olyan feszítő kér­dése, égető problémája a jelennek, amelyre hatal­mas erővel s lenyűgöző őszinteséggel rá ne világí­tana. Itt van mindjárt a német-olasz viszony kérdése. Azok a tárgyalások, amelyeket Ciáno gróf olasz kül­ügyminiszter Berlinben, Münchenben és Berchtes­gadenban Hitler kancellárral és a német birodalom más vezető személyiségeivel folytatott, kétségkívül igen messzemenő megegyezésre vezettek. Ennek bi­zonyítékát nemc-ak abban látjuk, hogy Németország elismerte az etiópiai hódítást és az abesszin császár­ságot, Olaszország viszont elismerte Németország gyarmati igényeit, hanem legelsősorban abban, hogy Ausztria függetlenségének kérdésében immár teljes őszinteséggel és minden kétséget kizáró módon meg­értette egymást az olasz és a német nagyhatalom, s ezáltal sikerült kiküszöbölniök érdekeik összeegyezte­tésének útjából a legfőbb, sőt talán egyetlen zavaró momentumot. Amilyen bizonyos volt ugyanis, hogy Olaszország az osztrák állami függetlenség kérdésé­ben határozott és eltökélt, s hogy itt semmiféle en­gedményre nem hajlandó, annyira vitán felülálló volt az is, hogy amint ezen a ponton Berlin és Róma találkozni fognak egymással, egyszerre megnyílik az út a közös érdekek közös szolgálatára. Ez Ciano gróf tárgyalásai nyomán be is követ­kezett. És ennek a megegyezésnek a gyümölcseit első­sorban azok a népek fogják élvezni, amelyek a béke, a rend és a biztonság valódi őrei és fenntartói Euró­pában. A bolsevizmus világforradalmasító törekvé­sei ellen szövetkezett elsősorban az olasz és a német nép, s ha van feladat, ha van történeti kötelesség­teljesítés, alkkor ez elsősorban abban áll, hogy Elurópa nyugalmát, civilizációját és kultúráját meg kell védeni az ázsiai rontás pusztító kísérletei ellen. Ennek a nagyjelentőségű összefogásnak a hatása alatt kiábrándulnak az orosz szövetségből és barát­ságból azok is, akik — s itt elsősorban Franciaor­szágra gondolunk — ebben a természetellenes kö­zösségben vélték megtalálni a legfőbb garanciát nemcsak hatalmi helyzetük, hanem valósággal ál­lami létük biztosítására is. Hogy ez milyen súlyos tévedés és mekkora csalódásnak kell a nyomában járnia, arra már ráeszméltek azok a jobboldali fran­cia politikusok is, akik világnézeti szempontból nem olyan elfogultak, mint a baloldali kollégáik, s akik a ^Németországgal kötendő becsületes megegyezést mégis többre értékelik, mint a szovjet üres fantaz­magóriáit. * Ugylátszik erre a megállapításra jutott Belgium is. A belga király trónbeszédében foglalt semleges­ségi nyilatkozat elsősorban úgy értelmezendő, hogy a belga nép nem hajlandó országa területét idegen érdekeikért, melyek a kollektív biztonság eszméjének leple alatt nyugodtan meghúzódhatnak, hadszintérré átengedni. Ez a legjogosabb és legtermészetesebb emberi érzés olyan kicsi, de olyan sokat szenvedett nép részéről, amely a legsúlyosabb körülmények kö­13

Next

/
Thumbnails
Contents