Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 8. szám - A közvélemény anatomiája

Ez az az alkotmány, amely az önkényes uralkodói hatalom és a segítő külső haderő túlsúlya ellenére magából a nemzet lelkiségéből tiszta erkölcsi tartalmában történelmi örök érték. Ez ugyanaz a királyság ma is, amely önmagában külső támasz nélkül — még király nélkül is, és ha kellett az ellen is —- úgy a politikai hatalom gyakorlásában, mint a polgárok egymásközötti viszonyában is az egyenlő elbánás elvén egyensúlyt biztosít. És mégis ezzel az alkotmánnyal szemben, sőt egyenesen ezt vádolva meg, kelt életre ellenünk Párizs környékén és törekszik egyensúly nélkül a fennmaradásra a betűk alkotmánya, a consensus nélkül való »szerződések«, a »békék« alkotmánya. Az, amelynek eredményeként nem az egyensúlynak hasztalan keresett »biztonsága« növekszik, hanem csak a betűknek, a szerződéseknek újabb és újabb tömege és bizony ezekkel arányosan, az alkotmányosság negációja: a fegyverek száma is. (Folyt, Ebben az új papirosalkotmányban ugyanis ellenünk kettős a vád, és kettős az ehhez kapcsolódó »büntetés« is: a Habsburg uralkodóház és az idegenajkú népeink politikai elnyomása. Feleljen e vádakra megint egy magyar ügyvéd a maga történelmi szerepében: a már említett és Kossuthtal az alkotmányosság védelmében együtt elinduló Deák Ferenc. Ha Kossuth az elhatározó események időszerű elszánt megindításában, mint hős, a világ elismerését érdemelte ki a múltban, úgy Deák, az ugyanakkori másik magyar ügyvéd, ma kell, hogy elnyerje azt. Azért, mert a feltorlódó események káros továbbfejlődését az egész világnak ma is példaadó módon ő tartóztatta fel. Nem ok nélkül tiszteli és értékeli őt ma is »a hagyomány« »a haza bölcse« névvel. Medvigy Gábor dr. tjük.) A közvélemény anatómiája i. Ha a közvéleményről olyan újabb könyv jelenik meg, mint amilyen Wates-é* az embernek mindig eszébe jut, hogy erről a tárgyról milyen sokat beszéltek és milyen kevés okosat mondtak. Pedig Wates nem is ostoba ember. Ez rögtön megállapítható abból, hogy müvét milyen logikával építi fel. »Az igazság Keresése« című fejezet után néhány sor következik a végtelen számról, ezt a »régi és új filozófia* követi, majd »Achilles és a teknősbéka«, »Napnyugta Richmondban«, »A háromszemü leány«, »Önismeret«, »Két olasz párbaja« és így tovább — egyszóval tényleg a legalkalmasabb és legrövidebb utat követi ahhoz, hogy végre-valahára megtudjuk, mi is az a közvélemény. Ez az eset egyszersmind példa arra is, hogy az újabb időben az exakt gondolkodásnak milyen magas fokára jutottunk. És itt ismételni kell azt a kijelentést, hogy a szerző nem ostoba ember. Egyes caputok végén idézetgyűjteményt nyomatott ki. Aki akar, szabadon gyönyörködhet Carlyle, Goethe és prienei Bias bölcs mondásaiban. Ez a könyv legértékesebb része. Az ilyen útmutatás után az embernek kedve támad arra az indítványra, hogy a modern gondolkozók egyrészét erre a módszerre kellene szoktatni és kötelezővé kellene tenni számukra egy eljárást, amely a fejezeteket egészen mellőzi és a szerzőnek csak a szabad idézési jogot hagyja meg. Ott úgyis minden együtt van, még az írónak az a panasza is, hogy: íme tárgyamról semmit sem tudok mondani. A közvéleményről szóló irodalom egészben véve az említett könyvnél nem áll sokkal magasabban. Amilyen terjedelmes, olyan lényegtelen. Már az ezerkilencszázas években, de még a mult század szellemében e tárggyal három nagy mű foglalkozik: Tarde »L'opinion et la foule«-ja, Tönnies »Kritik der öffentlichen Meinung«-ja és Mc. Dougáll »The group mind«-ja. Tarde megállapítja, hogy a modern kor, pour son malheur, a tömfcg ideje és e tömeg véleménye néha ilyen, néha olyan. Tönnies bátrabb; szerinte a közvélemény a szociális akarat megnyilatkozása egy racionalisztikus fejlődési fokon, vagyis racionalizált vallás, a vallásnak általánosság-érvényüség igényével. Mc Dougall, mint oly sok angol pozitivista tudós, rendkívüli szakképzettséggel közvetve azt mondja el, milyen előzetes feladatokat kellene megoldani ahhoz, hogy ebben a kérdésben az első lépéseket meg lehessen tenni. Dupréel, a brüsszeli egyetem tanára, egy előadásában, amit a tömegről tartott (La foule. Paris. 1934.) jogosan nézi le a mult századnak azt a szemléletét, amely a tömeget csakis pszichológiai oldalról fogta fel s véleménye mindössze az volt, hogy a tömeglélek az egyéninél inferiorisabb, ezzel szemben gyökeresebb. Más szóval, elővéve Wates idézettárát és belőle merítve Graham Wallas egy pregnáns mondatát: »the study of modern psychological books may even hinder effective thinking — a modern lélektani könyvek tanulmányozása könnyen megakadályozhatja a tényekben való gondolkozást«. Ha az ember valamit meg akar tudni a közvéleményről és hogyne akarna, hiszen a közvélemény nemcsak azért fontos, mert mindenütt jelenvaló, hanem azért is, mert rendkívüli súlya és jelentősége van, először is, félre kell tenni az úgynevezett szaktudományt. A második lépés az lenne, hogy a közvélemény kérdését lehetőleg tel kellene választani a tömeg kérdésétől. Le Bon és egész iskolája, aztán Bechterew, de még Hume hatása alatt Ortega is a közvéleményről a tömeg elemzése révén akart valamit megtudni. Vállalkozásuk nem járt sikerrel. Hátha fordítva eredményesebb? — talán a közvélemény elemzése a tömegről is fog tudni valamit. Dupréel ezt a megjegyzést teszi: »l'opinion publiqúe — une pensée décloisonné, a közvélemény olyan gondolatokban gondolkozik, amelyek között a határ el van mosódva«. Ebből következik: »dans une foule les individus sont décloisonnés — a tömegben az egyének között levő határok is el vannak mosódva*. A gondolatok és emberek között egy bizonyos interpénétration — áthatolhatóság támad, sőt ennél több: unanimisme — egylelküség. De a közvélemény, mint a tömeg is, nem állandó, hanem »állhatatlan, mivel nélkülözi a közvonalakat«. A közvélemény formátlan, megfoghatatlan, szétfolyó, ahogy a tömeg az. A közvélemény 'és tömeg bizonyos tekintetben egy. De ez az egység az, ami most kapcsolódjék ki. A szemlélet tárgya egyelőre magában csak a közvélemény. A társadalomban semmi sem történhetik a közvélemény beleegyezése nélkül. A hatalom gyökere is a köz28