Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 8. szám - A magyar alkotmányfejlődés és a magyar ügyvéd (Kossuth - Kölcsey - Deák) 1. [r.]

kínok-kínját mérve ránk! — kerékbetörhette a változó idők nagyra vállalkozó időszaka, amely testünket is megtépte. De a lelkünk az iszonyú csapás súlya alatt bekövetkezett egészen rövid és múló delírium után tiszta, ép, eleven és bizakodó. Egyensúlyban tartja a hagyomány. Minden nemzet jövő sorsa azon fordul, hogy a jelennek zavaraiból, a jelennek kétségbeejtő bizonytalanságából mit tud megtartani és mit menthet át múltjából mint sajátját a jövőre. Vájjon valóban tiszta erkölcsi érték-e az, amit aggodalommal visz magával. Vájjon valóban a rendnek, a köznyugalomnak, a békének az alkotmánya-e és vájjon valóban történelmi hagyomány-e az, amire elszántan esküszik? A történelmi és az ezzel ugyanegy erkölcsi értékelés szerint a biztonságot, a rendet, a békét és fennmaradást biztosító alkotmány csak az, amely a kormányzóhatalom és az egyén viszonyában a szabadság szellemében egyensúlyt, az állampolgároknak egymásközti viszonyában pedig egyenlő elbánást pusztán a maga erkölcsi erején is képes biztosítani. Ahol a kormányzóhatalom nem a tömegek egyetemes szabad akarata szerint és azzal összhangban működött, hanem ahol a fegyverek félelme, vagy gyilkolása és a börtönök nyirkos homálya biztosított csendet, ott vagy a hatalomnak, vagy az egész nemzetnek kellett elpusztulnia. Amely alkotmány pedig a polgárságnak egyenlő elbánást nem tudott biztosítani, ott a belső felbomlás, a megsemmisülés katasztrófája úgyszólva minden órában kísértett. Nem a jelenre vonatkoztatjuk ezt. A jelen megítélésére a most élő nemzedék még képtelen. Ez mindig is így volt. Különben nem volna történelmi igazság az, hogy minden kor a saját bűneiben vész el. Csak a múltra vonatkoztatjuk ezt. És ezen az alapon a magunk igazolására, de az idegen értelmek szemléltető felvilágosítására is, hivatkozunk arra, hogy a magyar alkotmány ezeréves. Egy évezred alatt ez a külső támadások folyamatos sorozata alatt sokat szenvedett és küzdött. De mindezek ellenére a haladó kor követelése szerint csak önmagából és csak önerejéből újult meg. Az okés korszerű változások mellett is azonban csak a régi maradt. Az a királyság mindig, amely a teljes alkotmányosság — még király nélkül is. Ez a puszta tény a fentiek szerint világosan szól a mellett, hogy úgy a kormányzóhatalomnak és az egyéneknek a politikai egyensúlyában, mint a polgáraival szemben biztosított egyenlő elbánásban is teljes kellett, hogy legyen, mert e nélkül az ezeréves lét, mint történelmi valóság nem foroghat fenn. Ebben a tényben a történelmi ténybeli igazság az elvont racionalizmus logikájával találkozik. Mikor az értelmekhez szólunk, hiba volna tovább felvilágosításul az ezer esztendőnek bármely történésére hivatkozni. A mi ezer évünk is nagyjában csak olyan, mint más ezer esztendő. Az emberi gyarlóságok katasztrófáinak és az emberi erények dicsőségének is az ezer esztendeje. Abban ahány a keblet dagasztó dicsőséges időszak, ugyanannyi a bűnbánatra hajlító sötétság és gyász is. És bátran mondhatjuk, hogy az alkotmányunk lényegét képező hagyományok kialakításában — egyenesen mint a fejlődés útjelzői — talán azok voltak és maradtak a legértékesebb és a legtanulságosabb idők, amelyeket nem övez a dicsőség glóriája. Ezek erősítették a hagyományok erkölcsi tartalmához való ragaszkodásában és hűségében az uralkodói hatalom nyers ereje ellen is a nemzetet. A legújabb kor küszöbén, ahova a művelt idegen egymaga is visszatalál, nemzetünk ugyanabban a jellemző helyzetben volt, amely híven tükrözteti a nemzet egész ezeréves történelmi szerepét és hivatását. Ez a nemzet megújuló küzdelme az önkényre törekvő uralkodóival szemben és végre is a megvédett alkotmánynak győzelmes megújítása a haladó kor szellemében. Azonban továbbra is és mindig is a politikai és egyéni szabadság irányában és az emberiesség gondolatának beteljesedése mellett. Ez volt mindig és ez is maradt a magyar alkotmánynak hagyományos törekvő szelleme. És ez van olyan történelmi érték, mint fiz, amit a barátságos és az ellenséges külföld is javunkra vállveregetve osztatlanul elismer, hogy saját testünkkel védtük meg Európát az ellene törő tatár- és törökdúlás ellen is. De jellemző ezen könnyen ellenőrizhető újabb kor rövid szemléltetése még azért is, mert ugyanebben az időben hagyományaink hűséges őrét: az ügyvédi kart is magasabb történelmi hivatásának teljében és virágjában találjuk. És itt kezdhetjük azért is, mert ebben a retrospektív szemléletben nyer igaz megvilágítást az a nekünk fájdalmas jelen is, amelyet mi nem értünk meg, s amit nekünk nem képes megmagyarázni és igazolni senki idegen. Mikor egész Európában az általános emberi szabadságnak, az emberi jogoknak követelése az uralkodók és a kiváltságosok önkényével szemben ellenállhatatlan erővel ragadta meg a szenvedő tömegek lelkét, nálunk ismét tombolt a »szent szövetség« külső erőivel is hivalkodó uralkodói önkény. És az elsősorban nyílt sisakkal állott, küzdött vele szemben a magyar ügyvéd. A Kazinczy- és Martinovics-féle szabadságmozgalom egyik vádlottja, már 1795-ben, ügyvéd: a fejvesztésre itélt Őz Pál. És közvetlenül az ő elítéltetése előtt a tárgyaláson hangzik az önkény ügyészének ajkáról a bátor védőügyvédek felé a fenyegetés, hogy ?>vigyázzanak, mert a fejükkel játszanak ők is«. Az alkotmányos jogokkal nem bíró tömegnek, a földmíves népnek: a jobbágyoknak az egyenjogúsítása és teljes magánjogi és közjogi felszabadítása iránt is már a múlt század harmincas éveiben az ügyvéd Felsőbüki Nagy Pál ajkáról hangzik az országgyűlésen a legerőteljesebben a követelés. Ez irányban formális indítványt is először az ügyvéd Kölcsey tesz az 1834. évi országgyűlésen. Már elindulásánál is nem a jogtalanoknak alulról jövő követelése ez, amely másutt feltörő indulatában vérbe tiporta az ellenálló kiváltságosakat, köztük a koronás fejeket is, — hanem maguknak a kiváltságosoknak humánus belátása. — 1848-ban pedig már magyar ügyvéd hangjára inog meg az önkény védelmére alakult »szent szövetség« legerősebb vára, Bécs is. Március 15-én Kossuth Lajos az, aki Bécsben nemcsak korszerű, már az egész népet felölelő és velük és általuk megújuló magyar alkotmányt, hanem a mindig abszolutisztikus rendszerű osztrák birodalom tartományainak is alkotmányt követelt. És e ragyogó pályafutásnak talán egyik legtündöklőbb napja az, mikor az idegen Bécs polgársága ezért ünnepli őt. Alig mutat erre még példát a világ. Nálunk ez természetes s amint látni fogjuk, eredményesen meg is ismételt követelés volt. És már ugyanazon év áprilisában Kossuth lángszavára érnek — maguknak a kiváltságosoknak rendi országgyűlésén — törvénnyé a lelkes gondolatok, amelyek csakugyan elhatározóan megújítják az ősi alkotmányt. Ezeknek három kardinális tétele van: a parlamentáris felelősség elve alapján kormányzó független magyar minisztérium, továbbá a vallási egyenlőség és végül a jobbágyságnak, a magyar nép dolgozó tömegeinek — faji és nyelvi különbség nélkül — közjogi és magánjogi egyenjogúsítása, egyenlő elbánás alá vonása. Amint ezt az 26