Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 8. szám - A magyar alkotmányfejlődés és a magyar ügyvéd (Kossuth - Kölcsey - Deák) 1. [r.]

A magyar alkotmányfejlődés és a magyar ügyvéd (Kossuth—Kölcsey—Deák) Az igazunkat a külföld előtt földrajzi és néprajzi adatokkal bizonyítgató térképes magyar mellé a következő gondolatokkal állanék: Minden nemzet értékelésénél mellőzhetetlen, jellemző és döntő tényező az alkotmánya. Azonban éppen ez a determináló jelentőség az, amely pusztán az értelemnek még azon nemzet kebelében is nehezen magyarázható meg kimerítően, amelynek éppen tulajdona. A nehézségeket az okozza, hogy a fogalom lényegéhez érzelmi vonatkozások is kapcsolódnak. Ezek pedig sokszor az értelmet elhomályosító szenvedelemig sodornak. Az alkotmány ugyanis történelmi szükségessége szerint az emberi, az egyéni jogok igazságos biztosítéka. Az ügyvéd pedig, akiről a magyar alkotmánnyal kapcsolatban, hacsak a történelmünket csonkítani nem akarjuk, szükségképpen szólanunk kell, az egyéni jogoknak s ezekben magának az alkotmányosságnak is őre, nem egyszer pedig követelő szószólója is. így az alkotmány, mint az emberi lélekhez legközelebb eső jognak és igazságnak biztosítéka, az elmélkedésünk másik része, az ügyvéd pedig, mint annak védője, csakugyan megmozdítói az érzelmeknek is. De emellett maga az alkotmány tartalmában rendszerint vitatott is. Állandó vitatárgy a konzervativizmus megelégedett vagy aggódó tartózkodásai és a haladó szellem sürgető követelései között. Ügy, hogy a pártoskodásra vezető napi politikának is egyenesen lényegi tartalma maga az alkotmány. Hogyan hozzuk most már közelebb az értelmekhez más nemzetek fiai előtt és ezeknek még a kitűnőségei előtt is éppen a magyar alkotmányt ma, mikor a világ nagyobb része olyan lelki válsággal küzd, mintha alkotmányok egyáltalán nem is volnának és soha nem is lettek volna. Es éppen a magyar alkotmányt! Mikor ez magában a magyar közéletben is ma nemcsak vitatható, de (egy kényszerű és kívülről ránkparancsolt nagyon komoly helyzetnek megfelelő bölcs mérséklettel) valóban vitatott is. Ha már most még ráeszmélek arra is, hogy tulajdonképpen az a vállalkozásom, hogy a történelem mostohasága folytán megnyomorítóan szűkre szabott országunknak határain és nyomott légkörén felülemelkedjem és világszemléleti magasságba törekedve, önmegtagadással idegen értelmekhez is szóljak, akkor szinte kétségbeesem. A világszemléleti magaslat ugyanis igazán nem nyújt ma bátorító képet a magyar alkotmány magyarázatára. Szerte a világon az eszményeknek és az elveknek válságát éljük és pedig oly értelemben, hogy á válságnak eredményeiben szemmel láthatóan a rombolás szellemének tagadhatatlan diadalát ismerjük fel. Pedig az alkotmány fogalmát, ha ezt a szó igaz tartalma szerint próbáljuk érzékelhetően meghatározni, legtalálóbban az építés köznapi fogalmával jellemezhetjük. Ezzel szemben pedig azt látjuk, hogy a mai kor a technikai és kulturális haladásban felgyűlt anyagi és erkölcsi erőinek borzalmas megnyilatkozásai után, de a gazdasági erők bőségének és a lelki, valamint a fizikai életlehetőségeknek pazarló feláldozása után is, a romoknak képét mutatja a nélkül, hogy a romok helyén csakugyan épített volna. Mert épületnek csak azt nevezhetjük, ami önmagát tartja fenn, ami felhalmozott anyagát elbírja. Ami önmagában hordja a fennmaradás előfeltételét, az alkotmány fogalmának is jellemző lényegét: az egyensúlyt. Az utolsó rövid másfél évtized alatt nemcsak alkotmányok létesültek és omlottak össze, szinte máról-holnapra történő változásokkal, hanem birodalmak, államok, országok romboltattak és építtettek. Mégis, az igénybevett mérhetetlen erkölcsi és anyagi áldozatok ellenére, egyensúly nélkül inog és az összeomlás szélén van az egész világ. Az új alkotmányokban, az új épületeken nagyon sok ugyan a kiáltozó, dicsekvő ornamentika, de pilléreiket rendszerint maga az az idegen építész pótolja kívülről, aki modern Atlaszként hordja azóta hátán saját fokozódó gondjai és terhei mellett még amazok súlyát is ... Próféták támadtak, buktak és fognak még támadni és elbukni is. De a velük együtt keletkező és elmúló új, színes, de meddő ígéretek felett mégis maradandó és soha el nem múló varázsa a sok megtagadott eszmény közül csak egyetlen régi szónak maradt még meg, és ez éppen az alkotmány. Minden, minden nemzet az alkotmányával dicsekszik ma is, nagyobbrészt mint a racionális új alkotás csalhatatlan tökéletességével. Mind féltékenyen és hisztérikus érzékenységgel büszke rá. Pedig a két kezünk tíz ujja már kevés is arra, hogy az utolsó rövid másfél évtizednek változásai alapján összeszámoljuk, hogy egymást kiszorítva, egymást letiporva, egymást vérbefojtva hány és hány új alkotmány keletkezett és mult el nagyrészt a nyilt vagy burkolt diktatúráknak más-más színű köntöse aJatt megismételt, egyaránt gőgös pose-ában. Pedig a rikító színek csak a testeknek sápadó betegségét leplezik, amint a haragos-hangos parancsoló szava is a nyugodt önbizalomnak a hiányát. Mert a túlhangos büszke lovasok háta megett ott ül rendszerint az »astra cura«, a félelem is attól, hogy a hivalkodó alkotások újra és újra csak magukban hordják a közeli elmúlásnak nemcsak a veszedelmét, hanem a szükségességét is. Pedig, ha csak a szavakon, a szerződéseken és a törvényeken, vagyis csak a betüköni múlnék az emberi testekből és lelkekből rideg és vakmerő elszántsággal épített új alkotmányoknak fenntartó ereje, csak a betűkön, — amelyek a befalazott testeknek és lelkeknek kizárólagos laza kötőanyagai, — akkor csakugyan az égig emelkedett volna már a bibliai Bábeltorony. Azonban az alkotmánynak, mint a biztonság és a maradandóság Ígéretének legjellemzőbb paradox meghatározása éppen abban a negatívumban van, hogy minél több a törvény, minél több a szerződés, minél több a szó, minél több a betű, egészen bizonyosan annál kevesebb maga az alkotmány. Sajátságos ugyanis, de így van, hogy a törvényeknek, a szerződéseknek, a szavaknak, a betűknek a szaporodásával nem az alkotmánynak az ereje nő arányosan, hanem a tilalmaknak, a korlátoknak s egyúttal az ezeket biztosító 24