Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 8. szám - A kisebbségi kérdés belföldi komponense

szefüggés világos, a kölcsönhatás természetes és logikus, társadalmunk ezt még sem akarja belátni. Szekfü ezt a mentalitást csak úgy tudja megmagyarázni, hogy az »a lélek mélységeiből származik, önkénytelenül is belátástól nem szabályozhatóan onnan tör fel, s így vele szemben vitatkozás és kioktatás egyként eredménytelen.« Szekfünek ezek a szavai senjmi esetre sem jelentik azt, hogy közvéleményünk a magyar sors életkérdéseiből alkotott véleményében túlságosan a józan é*sz és a logika szabályaira hallgat, teljesen eltekintve attól, hogy veszi-e magának azt a fáradságot, hogy ezeket a kérdéseket a maga tárgyi valóságában megismerje. Hogy Szekfüt ez a megismerés mennyire pesszimisztikusan hangolja, bizonyítja egy a közelmúltban a »Magyar Szemlé«-ben megjelent tanulmánya »Politikai érzékünk társadalmi alapjairól«. Miután megállapítja, hogy politikai érzékünknek sajnálatos hanyatlása következett be az utolsó generációk folyamán, kutatja ennek okát. Bennünket itt csak azok a megállapításai érdekelnek, melyek között a kisebbségi kérdés is szerepel. Erről a következőket írja Szekfü: »A kérdéssel kapcsolatban felmerül az is, miért nem, mi fejlesztettünk ki új felfogást és gyakorlatot a kisebbségi kérdés dolgában, holott mi magyarok volnánk az a nép, melynek öszszes történeti emlékei, aspirációi és egész jövője a kisebbségi kérdés új, kielégítő s számunkra előnyös megoldásától függ!« Jól értsük meg, Szekfü itt a kisebbségi kérdésnek nemcsak utódállambeli komponensére gondol, hanem belföldi komponensére is. Hiszen gyakorlatot elsősorban idehaza lehetne kifejlesztenünk. Társadalmunknak ez a nemtörődömsége a kisebbségi kérdéssel szemben nem új keletű. A dualizmus korszakában, amikor ez a kérdés formálisan a körmünkre égett, sem szenteltük neki azt a tudományos alaposságot, amelyre szükség lett volna. Asztalos Miklós a háborúelőtti magyarországi nemzetiségi viszonyokért a Habsburgok telepítési politikáját teszi felelőssé, s ha a magyarországi nemzetiségi politikában lát is súlyos hibákat, úgy elsősorban a kellő nemzeti védekezés hiányára gondol. Vagyis a probléma szerinte nem az, vájjon elég liberálisan kezelte-e a magyarság akkor ezt a kérdést. Mégis ő is kénytelen »A nemzetiségek története Magyarországon^ című művében megállapítani, hogy a magyarság »elmulasztotta a megoldásra várt nemzetiségi kérdés lényegének megismerését. Elzárkózott az egyetlen oly kérdés megismerésétől és az azzal való bátor szembenézéstől, mely létezésének komoly és egyre erősbödött veszélyeztetését jelentette«. Gratz Gusztáv *A dualizmus kora* című hatalmas művében sokat foglalkozik a nemzetiségi kérdéssel is. »Nagy-Magyarország álma és a nemzetiségek együttműködése« című fejezetében többek között ezeket írja: ,,K magyarság politikai eszmevilágának a realizmus sohasem volt erős oldala. Mindig jobban tudott eszményekért lelkesedni, mint alapos számításokat végezni megvalósításuk lehetőségeiről. . . Mind kevésbbé volt képes észrevenni a létét fenyegető veszélyeket és ha észrevette azokat, egy-egy vállvonogatással napirendre tért felettük, hogy azután nyugodtan tovább szőhesse álmait ... A kor gondolkodása messze került a világpolitikai helyzetnek ama gondos, minden részletre kiterjedő, a dolgok mélyére hatoló latolgatásától, amelyet a kiegyezés megalkotóinál találunk.« Azt a nemtörődömséget, amit Szekfü Gyula és Asztalos Miklós kritizál, Gratz Gusztáv is kénytelen elég súlyos szavakkal megállapítani. A jelenre vonatkozólag még egy kisebbségi magyar vezetőt akarunk idézni. Jakabffy Elemér a »Katolikus Szemle« 1934 decemberi számában tanulmányt írt »A nemzeti kisebbségi kérdés egyetemes irányelveiről^, melynek bevezető sorai a következők: »Az ősz folyamán a magyar politikai élet igen tekintélyes tényezői is megállapították, hogy a kisebbségi problémákat a magyar közvélemény nem méltatja olyan figyelembe, amilyent azok megérdemelnek. A kisebbségi sors hordozói legjot)ban tudják, hogy ez a megállapítás helytálló és nagyon szeretnék, ha e tekintetben fordulat állna be, ha a magyarországi közvélemény is hajlamossá válnék arra, hogy ezekkel a problémákkal úgy foglalkozzék, ahogyan a németországi közvélemény, vagyis a sérelmi részen kívül az elméletit is megismerni törekedjék.« Ezt a sok idézetet nem tartjuk feleslegesnek. Szükséges volt általuk két tételünket bizonyítani. Először, hogy az utódállamokbeli magyarság kérdése szoros összefüggésben áll a hazai kisebbségi kérdéssel, másodszor, hogy közvéleményünknek jóformán krónikus baja, hogy ezzel a kérdéssel a maga valódi jelentőségében sem a múltban nem foglalkozott, sem a jelenben nem foglalkozik. A múltnak a nemtörődömségéért súlyosan megfizettünk. A jelen nemtörődömségéért pedig nemcsak a utódállamok magyarsága fog megfizetni, hanem rovására megy ez a magyarság nemzeti céljainak s történelmi hivatásának. Persze nem jelenti ez azt, hogy társadalmunk erről a kérdésről tudomást egyáltalában nem vesz. A baj azonban az, — amint azt dr. Jakabffy, bár nem a belföldi komponensre értve, de arra is érvénnyel, mondja — hogy társadalmunk a kérdésnek legfeljebb sérelmi, nem elméleti részével foglalkozik. A »pángermán veszedelemről* a »pángermán agitációról« sokszor valóságos rémmeséket olvashatunk a napi sajtóban. Ha közönségünk a német kérdésről valamit megtud, azt csaknem kizárólag abból a sajtóból tudja meg, mely a pángermánizmus veszedelmének falrafestésével saját politikai, sokszor üzleti céljai érdekében tőkét akar magának kovácsolni. Nem tudja meg a közönség, vájjon az, amit olyan hamar pángermánizmusnak mondanak, bír-e erkölcsi alappal, milyen erkölcsi-politikai elveket hirdet, stb. Már pedig, ha egy nemzet számára egy politikai kérdés adva van, •— és senki sem tagadja, hogy kisebbségi kérdés Csonka-Magyarországon van — akkor ezt a kérdést tisztán csak a gravaminális szempontok figyelembevételével megoldani nem lehet. Gravaminális szempont pedig — bármilyen paradoxonnnak tűnik is fel — e kérdéssel kapcsolatban elsősorban a hazai közvélemény részéről érvényesül. Aki a hazai kisebbségi kérdéssel lelkiismeretesen s a nemzet érdekeivel szemben felelősségteljesen akar foglalkozni, annak elsősorban annak ideológiai alapjával kell megismerkednie. Miből meríti a kisebbségi mozgalom erkölcsi alapját? Ezt a kérdést, bármilyen természetesnek hangzik, nálunk, sajnos, alig is teszik fel. Igen sokszor halljuk azt a kijelentést, hogy kisebbségi politikánkban ugyanazokat a szempontokat kell figyelembe vennünk, mely szempontok érvényesítéséért a kisebbségi magyarság érdekében küzdünk. Ha azonban egy konkrét kérdés vetődik fel, lelkiismeretünket azonnal megnyugtatjuk azzal a kijelentéssel, hogy nálunk ebben a tekintetben úgyis rendben van minden s nálunk a kisebbségek helyztte jóval kedvezőbb, mint a kisebbségi magyarságé. Ezzel a tétellel idehaza rendkívül nehéz vitába szállni, egyrészt, mert senki nem akar a rossz hazafi színében feltűnni, másrészt, mert a csonkamagyarországi kisebbségek helyzete valóban teljesen más, mint az ufódállamokhelieké. Hiszen a hazai kisebbségek kisebbségi mivoltukat alig érzik, szemben az előbbiekkel, akik az élet minden teré'n éppen — kisebbségek. Ha mindannak dacára is létezik kisebbségi kérdés, úgy ezt a kérdést egy másik komponens determinálja: a kulturális helyzet. A politikai észszerüség tehát azt kívánja, hogy ennek a komponensnek a mélyére hassunk, ezt a komponenst is megold15