Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 6-7. szám - A magyarság szellemi és kultúrális egysége

ségi egyházak védtelenül állanak. Bár m önkormányzat papiroson biztosítékot nyújtott volna, a különböző kormányhatósági szervek felrúgták és semmibe vették az írott jogot s a legkörmönfontabb támadásokkal igyekeznek tönkretenni és meglazítani azt a köteléket, amely a magyarság tömegeit különböző egyházaiban eggyé kovácsolja. Mit mondjunk arról, hogy az új impérium első hét esztendejében, egészen 1926 elejéig, teljesen szünetelt Erdélyben az önkormányzati élet, a törvényhatósági testületeket és községi képviseleteket feloszlatták, a lakosság csak rendőri és katonai intézkedések útján vehetett tudomást állampolgári jogairól és kötelezettségeiről? Hogy az egyes emberek mit szenvedtek és milyen kálváriát kellett megjárniok, arról köteteket, könyvtárakat lehetne írni. A kisebbségi tanárok és tanítók, a falusi óvodakisasszonyok, az állami és városi tisztviselők, egészen a falusi posta kézbesítőjéig és a vasúti bakterig, mind ott állottak egzisztencia és létbiztonság nélkül a sorvasztó bizonytalanságban és egyikük sem tudta, hogy mit hoz a holnap. A magyarok százezreit kergette át a határon a csonkahazába az új impériumnak ez a kegyetlen föllépése és hogy ma Magyarország pénzügyei és államháztartása olyan súlyos viszonyok között van, ez nagyrészt annak tulajdonítható, hogy nemcsak román, hanem cseh és jugoszláv részről is barbár kegyetlenséggel űzettek ki otthonukból a magyarok. Azok a kevesen, akik ott maradtak, nem igen találtak jobb sorsot, mert hiszen szakadatlanul kísérték őket a hirtelen elbocsátások, az eskütételek, majd megújuló nyelvvizsgák egészen mind a legutóbbi napokig megismétlődő tortúrái. Mindez természetesen egyetlenegy célt szolgál: megsemmisíteni a magyarságot, először a gazdasági lét alakjában, azután politikailag, végül nyelvében és kultúrájában is. Nagyon is tisztában vannak ők azzal, hogy a nemzetek életében mit jelent a szellemi és kulturális egység, s hogy ennek az egységnek hordozói azok a szobrok és műemlékek is, amelyekkel a történeti emlékezés és kegyelet elborította az ezeréves magyar földet. Le is törültek ennek a földnek az arcáról mindent, ami a közös múltra emlékeztetett. Barbár kezekkel szobrokat döntöttek le, épületeket semmisítettek meg, emléktáblákat távolítottak el, s amikor már a külső szimbóliumokkal végeztek, akkor a magyar léleknek fordultak a bontó csákánnyal, hogy abból is kiirtsanak mindent, ami a szellemi, kulturális és történelmi egységnek élő emléke volt. Megsemmisítették először a könyvtárakat, régi évszázados gyűjteményeket tüzeltek fel, vagy szállítottak el Bukarestbe, s olyan kincsektől fosztották meg a magyar szellemi életet, amelyek egyszer s mindénkorra pótolhatatlanok. De még itt sem állottak meg, mert nemcsak a meglévőt pusztították el, hanem gondoskodtak arról is, csodálatos egyértelműséggel mindhárom utódállam területén, hogy a csonka országból isemmiféle könyv, még tudományos és szépirodalmi alkotás se jusson el a magyarság igét és felüdülést szomjúhozó lelkéhez, sőt a könyveken kívül a folyóiratokat és újságokat is kitiltották. S a helyzet e tekintetben nemhogy javult volna, hanem évről évre rosszabbodott, s ma már ott tartunk, hogy jóformán egyetlen magyar újság sem lépheti át a trianoni határokat. Ugyanez a tendencia érvényesül az iskolákkal és tanintézetekkel szemben. A bezárások és átvételek után megmaradt felekezeti iskolák helyzete naprólnapra súlyosabbá válik, az állam, illetőleg a községek által fenntartott és megtévesztésképpen magyar tannyelvüket feltüntetett intézetek közül a legtöbbnél olyan tanerők vannak, akik a magyar nyelvet egyáltalán nem beszélik. A gyermekeket sokszor megbüntetik azért, mert anyanyelvüket használni merészelik. A tankönyvek részben a magyar fajt becsmérlő és a nemzeti érzést bántó tartalmúak. A))(/helcscu, 1a1 túlontúl ötletes, román közoktatásügyi miniszter legújabban kitalálta azt, hogy a székely vármegyék s általában a határmenti területek »elnemzetietlenített románságát visszaromanizálja«. Evégből rendeletet írt alá, hogy valamennyi e területen működő, román előadási nyelvű állami, vagy magános iskola köteles az »elnemzetietlenített« nép segítségére sietni olymódon, hogy minden iskola egyegy községet vesz védelmébe é>3 ténylegesen vallási és közművelődési segítséget nyújt a romanizáláshoz... Elképzelhető, hogy a zaklatásoknak és üldözéseknek milyen forrása lesz ez a rendelet, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a közoktatásügyi minisztérium felkérte a belügyi kormányt, hogy »tegye meg a szükséges intézkedéseket a rendelet keresztülvitelénél szükséges hatósági segédlet érdekében«. Szóval karhatalommal, szuronyokkal romanizálnak. Hiábavaló erőlködés! A székelyek sohase voltak románok s a jövőben még kevésbbé lesznek azok. A kulturális nyomás természetesen karöltve halad a magyarság ellen folytatott gazdasági háborúval, az agrár-reform, a pénzintézetek és vállalatok nacionalizálásának címe alatt, valamint az adórendszer terén. A kisebbségi törvény megalkotása is csak ígéret maradt, s ehelyett a kormány legfőbb gondja az, hogy támogassa és elősegítse a magyarság sorait megbontó törekvéseket. A magyar újságokat vagy betiltják, vagy pedig a sajtópörök özönével akarják elnémítani, s legutóbb egy olyan ítéletről is hallottunk, amelyben a magyar ügynek egy bátor szószólóját három évre eltiltották az újságírástól. Hogy mily rendkívül kiélezett a helyzet ma is, elég talán azokra a szenvedélyes támadásokra utalnom, amelyeket legutóbb Goga Oktavián intézett a román kamarában a magyar kisebbség ellen, amelynek szemére lobbantotta, hogy túlteng a városi életben (a kultúrfölény, úgylátszik, Goga úr szerint büntetendő cselekmény) s nemcsak a közhivatalokban és állami alkalmaztatásokban van túlsúlyban a román elemmel szemben (példátlan és lázító ferdítés), hanem a pénzintézeteknél, ipari és kereskedelmi magánvállalatoknál is domináló elem. Megjegyzendő, hogy a politikailag és gazdaságilag agyonsanyargatott magyarságnak a magánvállalatoknál való elhelyezkedés volt jóformán az egyetlen életlehetősége, s a román kormány, talán éppen a Goga által felhozott hamis ürügyek alapján, ide is belenyúlt már és erőszakos intézkedéseivel az utolsó falat kenyeret is ki akarja venni a magyarok szájából. Minisztertanácsi határozat kényszeríti a magánvállalatokat arra, hogy alkalmazottaikat a román nemzetiségűek sorából válasszák. így esnek az ipari, kereskedelmi, a lüktető szabadfoglalkozású pályák is martalékául a román nacionalizálásnak. Annál megdöbbentőbb ez a támadás, mert hiszen nem hatalmi, nem politikai pozíció már az, ahol a közhivatalokból kiszorult 22