Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 4. szám - Három erdélyi publicista. Jakabffy Elemér - Krenner Miklós - Hegedűs Nándor

Három erdélyi publicista Jakabfíy Elemér — Krenner Miklós — Hegedűs Nándor Mint mindenütt, ahol a sors csapása népeket taszít a nyomorba és a kétségbeesésbe, úgy Erdélyben is a toll emberei voltak azok, akik a változás traumájától kábulatba ejtett magyarságnak életösztönét visszaadták. Erdély szellemi elitjéből rekrutálódott közírók emelték fel lassan-lassan a földresujtott magyarokat, kitárva előttük egy, bár gyökeresen megváltozott, de célszerű politikával és józan alkalmazkodással elviselhető élet lehetőségét, amelyben becsületes polgárai lehelnek új hazájuknak anélkül, hogy emberi és magyar jogaikból, kultúrájuk- és századok szentelte tradícióik még megmaradt romjaiból tovább is engedniük kellene. Ezek a publicisták hangoztatták először, hogy nem a paszszív ellenállás, s nem az a magában háborgó, meddő acsarkodás fog az erdélyi magyarságon segíteni, amivel valaha a Garamvölgyi Ádámok Bach Sándor terrorjára feleltek, hanem a többségi nemzet kormány fér fiaival, a nemzetiszínű gőzöktől át nem itatott román agyvelőkkel való megegyezés az egyetlen módszer a magyar kisebbség emberi és magyar népi nívójának megmentésére. De ugyanezek a közírók voltak azok is, akik a végletekig korbácsolták az elbukott magyarságban az összetartozás parancsoló tudatát, ösztökélve minden magyar aktus védésére és támogatására és nem engedték, hogy az anyagi javaiból kiforgatott nép, az egyenlőtlen küzdelemtől elernyesztve, szellemikincseit is elveszítse. Szóval és írással irányítják ezek a férfiak Erdély magyarjait, a kisebbségi magyar sors keserves útján, feláldozva önnön egyéni érdekeiket, magukra uszítva a hatóságokat, bizonytalanná téve egzisztenciájukat, de nem vesztve él hitüket küldetésük magasabbrendűségében . . . A következő sorok a publicisztika három vezéregyéniségéről: J ak ab f f y Elemérről, Krenner Miklósról és Hegedűs Nándorról íródtak. Egyéniségük, gondolkodásmódjuk, temperamentumuk merőben különböző, de azonos ideálok hevítik őket, s közös a harc, amelyet Erdély magyarságéiért' vívnak. Három ember, három erő, három intellektus — de egy cél és egy eszme. És egy sors! Mert a sorsuk — Erdély sorsa. I. Jakabffy Elemér már fiatal éveiben politikától hevített levegőt szívoti magába. Apja, J akabffy Imre, Tisza István egyik legközvetlenebb bizalmasa, a belügyminisztérium vezetője, valóságos belső titkos tanácsos, maga is mester a politika tudományában. A fiatal Jakabffy olyan környezetben nőtt fel, amelyben az efajta mesterek egymásnak adták a kilincset. Tanulmányai során behatóan foglalkozott a nemzetiségi problémákkal, s mint erdélyi embert, különösen a román-magyar viszony, a két nép közötti ellentétek, s azoknak kiegyenlítése érdekelte. Kevés magyar politikus ismerte úgy a háború előtti nemzetiségi mozgalmakat, aspirációkat, terveket, mint Jakabffy Elemér, aki 1914 februárjában, az emlékezetes nemzetiségi vitában, mint a kormány határozati javaslatának előadója használta fel először, széles skálájú ismereteit'. Már akkor tudatéiban volt annak, hogy az erdélyi románok és magyarok földrajzi egymásmellérendeltségét, — bizonyos sérelmek orvoslásával, s az egymással szemben gyűlölettel amúgy sem viseltető n épek kapcsolatainak fokozotabb kiépítésével — jótékony és pozitív értelemben kell kihasználni. Szándékait és terveit, amelyek telve voltak becsületes jóhiszeműséggel, s a helyzet tiszta megítélésével, a háború kitörése csírájában elfojtotta. Az impériumváltozás Erdélyben találta Jakabffyt. Örök érdeme, hogy első volt azokban a kaotikus napokban, aki józanul gondolkodott, aki nem veszítette el sem hitét, sem higgadtságát, talán, mivel egyike volt azon keveseknek, akik ismerősként álltak szemben a románsággal és a román problémákkal. Egyéniségének, gondolkozéisának feltétlen komolysága, politikai iskolázottsága, tisztult demokratikus mentalitása és személyi függetlensége, akkor lendítették az ügyek élére, amikor legnagyobb szükség volt a bédor, de szenvedély mentes férfiakra. Jakabffy már neveltetésénél és múltjánál fogva is a tiszta körvonalak, a nyugodt megfontolások embere volt és maradt, aki mindig elleneszegült a felelőtlen, és romantikus színezetű akcióknak, s tekintetét keményen a törvényre függesztette. (»Der Edle strebt nach Ordnung und Gesetz« — írja Goethe.) Az erdélyi magyarságnak jogai vannak, megmásíthatatlan, elorozhatatlan jogai, s míg van törvény, s amíg akadnak törvénytisztelő emberek, ezeknek a jogoknak érvényt lehet szerezni. Ezzel a meggyőződéssel képviseli Jakabffy Genfben, mint a magyar kisebbség ^külügyminiszterei, a kisebbségi kongresszusok elé kerülő fontos problémákat, s ezzel a tiszta fanatizmussal szolgálja lapjában a »Magyar Kisebb s é g«-ben a magyar kisebbséget. Jakabffy Elemér, — akinek zagujeni birtokéit nagyrészt elvették, — több, mint tíz évvel ezelőtt alapította meg Lúgoson kisebbségpolitikai folyóiratát^ eljegyezvén magát ez aktus révén, a legnemesebb értelemben vett publicisztikával, amely egy összeomlott, s törzsétől letépett nép jogainak jobbrafordítását írta zászlajára. Jakabffy tudatossá tette lapjában a »kisebbség<t (minoritás) fogalmát, amely többé nem zsurnalisztikái frázis, nem felkapott szó, aminek divatja van, hanem milliók életének, szerepének és sorséinak meghatározója. Attól a pillanattól kezdve, amikor a békeszerződéseket megkötötték, a »kisebbség« papirosfogalma testet ölt, valósággá, — szomorú valósággá — válik, s aki hozzátartozik valamelyik kisebbségi csoporthoz, annak bele kell illeszkedni az új, eddig nem létezett életformába, hozzá kell idomulni szülcreszabott kereteihez, s meg kell tanulnia, hogy az ö új életének más ritmusa van, más erkölcsök, más hang és más törvények uralják, mint a »többségi« polgár napjait, akinek perspektívája szélesebb, öntudata, érvényesülési lehetősége összehasonlíthatatlanul duzzadóbb és kecsegtetőbb, viszont az állammal szembeni kötelezettségei sokkal kevésbbé terhesek, mint a kisebbségi emberé. Ennek a sanyarú új életnek lett harcos, de objektív kró7