Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 3. szám - Deák Ferencről

Magyar irodalom Szlovenszkón E rövid írás címéül ezt is lehetett volna írni: szlovenszkói magyar irodalom, mert volt egy korszak Szlovenszkón, amelynek lényegét árnyalatnyival jobban megközelíti ez az utóbbi szórend. Az átalakulás kezdeti éveinek irodalmát gondoljuk, amikor az új helyzet új emberei a semmiből kezdték el a teremtés munkáját. Akkor volt ez, amikor a nagy történelmi kataklizma átformálta Európa arculatát és a Szlovenszkónak elkeresztelt földdarabra véletlenedett szellemi emberek magukrahagyatottságuk végtelen sivárságára ébredtek. Addig valahogy úgy volt, hogy ha kinőtt egy-egy író ebből a talajból,, akkor növekvő írói súlya és az érvényesülés törvényszerűsége egyaránt a központ: Budapest felé lendítette sorsát. Az átalakulás azonban egyszerre ezer akadályt tett ennek a megszokott útnak elébe: határt, szuronyokat, törvényeket és a kenyér gondjait. Természetes tehát, hogy aki ebben az időben írni próbált Szlovenszkón, az inkább ösztönösen, mint tudatosan és szinte egyformán, saját külön irodalmi levegőt kívánt teremteni önmagának. A testőrök irodalma óta nem volt a magyar irodalomnak annyira irodalmi korszaka, mint ez, amikor a megszülető és egyre izmosodó napisajtó igen jelentékeny részét foglalták le maguknak a Szlovenszkón felszínre bukkanó írók. Ennek a korszaknak, amelyet 1919-től 1923-ig lehet számítani, jelentősége fordított arányban volt az intenzitásával. Három irányból is rekrutálódtak az írók s a berkek hangosak lettek a szavuktól. Az egyik irány, a leghangosabb és számra legerősebb, a magyar kommün emigránsainak csoportja volt, akik Budapestről elűzetve tarsolyukban magukkal vitték a budapesti aszfalt dekadens világszemléletét, de magukkal vitték a háború előtt és alatt tökéletessé fejlődött irodalmi ügyeskedés: a szervezés, a kiadás, az egymás kölcsönös dicséretének és kritikátlan fémjelzésének praktikus és roppant erejű fegyvertárát. Középszerű, vagy a közepesnél lejebb osztályozott alakjai voltak ezek az elveszített pesti piacnak, akik a Szlovenszkó méreteiben és konkurrenciában lecsökkent viszonylatában érdemetlenül nagy súlyt és jelentőséget nyertek. Ennek a csoportnak volt a fóruma abban az időben a Tűz, ez a Bécsben megjelenő folyóirat, amelyet Pestről emigrált írók írtak, de amely erőszakkal mégis szlovenszkóinak számítódott, mert a számítás alapját a világháború után viszonylag legkevésbé súlyos anyagi sorsba jutott szlovenszkói magyar polgárság képezte. Ez a csoport igyekezett magának kisajátítani Mécs Lászlót, kinek rendkívüli tehetségén kívül papi mivolta is csábította ennek a talajtalan irodalomnak vezérénekeseit. Kellett ez, mert számukra formailag akkor egyedül Mécs László jelentette a szlovenszkóiságot. Szlovenszkói is, katolikus szerzetes is, tehetséges is: ez három olyan tulajdonság volt, amellyel a pompásan kiállított és szemre egyetemes jelentőségűnek látszó folyóirat egyetlen más írója sem rendelkezett. Nyugatra vitt az emigráció vonulási útja s mindjárt első állomásán kiadós súlyt és hitelt adott neki Mécs László tehetsége. Amikor azután Mécs az emigránsok mellől föléjük nőtt és ösztönszerűen messzire távolodott tőlük, rohamosan következett el az emigráció szlovenszkói jelentőségének csökkenése. A teljes eltűnést azonban más jelenségek okozták, amelyekhez később fogunk elérkezni. Ugyanebben az időben jelentkeztek másik irányból is írók. Azok, akik a háború előtt is vidéki írók voltak — minthogy pontosan azon a határon állott a tehetségük súly-mutatója, amely már nem volt elegendő az egyetemes érvényesüléshez —, becsületes alázattal és a szerénység illő mértékével ott folytatták a munkájukat, ahol a kataklizma éveiben kénytelen abbahagyták: maradtak, akik voltak, szerény igényű, szerény tehetségű írók, nem dilettánsok, de nem is olyanok, akiknek a tehetségéből kitelt volna egy új és jelentős irodalmi élet megteremtése. Ezek is a szlovenszkóiságot tartották munkásságuk lényegének, mert abból a téves tételből indultak el, hogy az irodalmat elsősorban a földrajzi hely determinálja. Folyóiratuk a Tavasz volt Pozsonyban és az Űj Élet Kassán. Szerényebb igényű lapok voltak, de lényegesen mélyebb volt a kapcsolatuk a szlovenszkóivá lett magyar élettel, mint a nagyhangú Tüz-nék. Jelentőségük azonban — a fejlődés tágasabb horizontján felmérve — több volt, mint a súlyuk, mert rövid életük sok zavaros és tisztázatlan kérdésnek megoldásához vezetett. Mindenekelőtt ahhoz a felismeréshez, hogy Szlovenszkó magyarsága nem elegendő arra, hogy itt valaha is önállóságában is jelentős szlovenszkói irodalom fejlődhessék ki. Magyar irodalom Szlovenszkón, igen, ez lehetséges, mert kizárólag attól függ, születnek-e szlovenszkói talajból olyan magyar írók, akik a Szlovenszkón maradva, de a magyar irodalom egyetemességének szűrőjén is kiválasztatván, meggyarapodott súllyal és jelentőséggel érkeznek vissza szűkebb hazájukba, hogy ott lényegévé váljanak az irodalomnak. Annak az irodalomnak, amely számára részben csak földrajzi véletlenség, hogy szlovenszkóinak neveztetik s amely éppen úgy nem szakadhat és különülhet el az egyetemes magyar irodalmi törekvésektől, mint akár a dunántúli vagy tiszáninneni irodalom. Rövidlátó tévedés az irodalmat a mondanivalója szerint osztályozni, a mondanivaló és az elmondás miként-je szerint. Ez az optikai csalódás az oka annak, hogy még ma is hallunk külön szlovenszkói irodalomról beszélni. A helyzet ugyanis az, hogy a szlovenszkói író hangja szabadabb, akadálytalanabb és merészebb, horizontja hasonlíthatatlanul tágasabb, akkor, ha a humánum örök húrjain játszik, szervesebb része Európa irodalmának, mert az uralkodó idegen nemzet szinte tökéletes nemtörődömséggel engedi kifejlődni az írói ösztönöket mindaddig, amíg a kiélésnek ez a szabad formája nem sebezi meg az ő külön nemzeti eszményeit. Itt az állj, a netovább, ennél a pontnál, de — eddig lehet mindent tenni, lehet forradalmár, lehet reakciós, lehet úszító és humanista, játszhat éles késsel és veszedelmes üvegcseréppel, mint a magára hagyatott szülőtlen gyermek. Szinte korlátlan szabadság ez, egyetlen irányban, a cseh nemzeti érzékenység irányában megtilalomfázva és ez az árvaság az író-lélek korlátlan kiteljesülését adhatja. De . . . de ... nem tud ez az irodalom korlátlanul és a papír-esztéták által megfogalmazott módon szlovenszkóivá válni, mert nem adatott még meg a lehetőség szlovenszkói írónak a szlovenszkói magyar problematika leggyökeréig eljutni. Rejtett vagy nyilt félelmi-pszichózis ez, olyasmi, mint ahogy nem lehet a nagybeteg házában halálról beszélni. Például Kassán a népszámlálás a titkosság törvényes garantálása mellett sem tudott húsz-százalék magyarságot felmutatni, de már a parlamenti választás tökéletes" titkossága mellett szinte hetven-százalék szavazat esett a különféle, de magyar vezetésű pártokra. Külön szlovenszkói irodalomról beszélni téves és vétkes elkülönítés: egy nemzet irodalma mindig az emberiség közös problémáinak a népi sajátságok determináló szűrőjén keresztül való kivetülése: pontosan ennyi. Ha kevesebb ennél, akkor nem irodalma a nemzetnek, még ha a nyelve szerint annak látszik is; ha több, akkor — mint a Szlovenszkón termett irodalom is — nem más, mint egy új szín nemzeti irodalmunk végtelenre terülhető palettáján. Az egyetemes magyar irodalom szlovenszkói fakadását Mécs Lászlónak már említett új irányú fejlődése mellett ily értelemben Győry Dezső és Tamás Mihály fellépése jelentette. Egyidőben jelentkezett Győry Dezső és Tamás Mihály, az egyik versekkel, a másik prózával. Az ő fellépésük jelentette úgy az idegen-ízű emigráns, mint a jószándékú vidékies irodalom jelentőségének és szerepének háttérbe szorulását. Ők a harmadik irány: Győry Dezső a költői mindanivalók súlyosságával, Tamás Mi31