Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 1. szám

akiik nemcsak lapot szerkesztenek ós siralmas vezércikkeket követnek el Deák Ferenc, Kossuth Lajos és Széchenyi István megszentelt tanításainak |és nemzeti építő munkájának nagyobb dicsőségére, hanem bentülnek a kormánypárt főtitkári és propaganda-nagyme&teri székében, ezenfelül pedig számos fő- és alpozícióban. Nem látszat, hanem keserű valóság az, hogy már esztendők óta ezekből a pozíciókból intézik elevenek és holtak sorsát és szervezik be a Nep-be a magyar társadalmat, az aggastyánoktól egészen a ma született csecsemőig. Mert nemcsak a dedós gyerekekre, az ifjúiságra és a felnőttekre, hanem az újszülötteikre is kiterjed a szervezeti szabályzat és az utasítások figyelme. Elkísér a bölcsőtől a sírig s nincs az életnek olyan megnyilvánulása, amelyet me törekednék a hatalom részére biztosítani és pártpolitikai szempontból gyakorlati értékké átváltani. Minél több és minél bonyolultabb függőséget teremteni és a társadalmat át- meg áthálózni a hatalmi és párturalmi kapcsolatok felbonthatatlan szövedékével, ez az élharcosi utasítás legfőbb célkitűzése és »csúcsteljesítménye*. De majdnem ilyen a » reformkor« egész szelleme is. Ha a kormány úgynevezett »nagy« reformjait, kezdve a légvédelmi javaslattól a gazdarendeleten át, a hitbizományi és a telepítési törvény javaslatig, ebből a szempontból teslszük vizsgálat tárgyává, azt kell látnunk, hogy mindenütt biztosítva van a kormány legfőbb rendelkezési és diszkrecionális joga. Vagy ha ez, a törvény betűje szerint, minden részletben 100%-ig nem is érvényesíthető, a jámbor adófizető polgár számára még mindig fennáll bizonyos formák közt a lehetőség arra, hogy végül is zsákmányul essék az élharcosi étvágynak és a párturalmi telhetetlenségnek. Végső fokon mindig a miniszter dönt és nagyon jól tudjuk, hogy a mai rendkívül súlyos gazdasági viszonyok között mit jelent ez. A kormány részéről azt állítják a megcáfolhatatlan tényekkel és az ellenzék bizonyítékaival szemben, hogy a közigazgatási hatóságok és a párthatalmi szervezetek nincsenek egybefonódva egymással és jámbor elfogulatlansággal haladnak kéz a kézben, ugyanazon pályán, anélkül, hogy tudomást vennének egymás jelenlétéről. Hogy véletlenül mégis mindig egy cél s egy irány felé sietnek, ugyan ki tehetne erről? Legutóbb a miniszterelnök úr is tett olyan kijelentést, hogy a közigazgatás és a pártszervezet teljesen független egymástól, »függetlenebb mint valaha«. De ugyanezen nyilatkozatában őmaga állapítja meg, hogy a főispánok, mint pártelnökök, továbbra is teljesítik kötelességüket«. Hol ebben a logika és a következetesség? Igaz, hogy a főispánok a múltban is a mindenkori kormányok bizalmi emberei voltak, de egyben hivatásuk tudatában levő köztisztviselők is, akik mindig szigorúan ügyeltek arra, hogy pártatlanságukat, vagy ha ez minden esetben nem sikerült volna, legalább annak a látszatát megőrizzék. Amint látjuk, most erre már nem helyeznek különösebb súlyt. Pedig a nemzet erkölcsi véredéhyrendszerében az jlyen tünetek kóros elváltozásokat idézhetnek elő, amelyek az ország politikai és morális egészségének eddig szilárd alapjait megtámadhatják és a nemzet egész belső integritását, hagyománytiszteletét, történeti ideáljait alámoshatják. É& ha ez valóban bekövetkeznék, szörnyű következményekkel járna. A külső Trianon után a belső Trianont teremtené meg s talán menthetetlenül az ezeréves magyar állam végső katasztrófájához vezetne. Ki vállalja ezért a felelősséget? A diktatúrás magyarok vállalják — ezt nagyon jól tudjuk. Nekik könnyű, nincs sok veszteni valójuk. Ők az új stílus emberei, a pozitív magyarok s lelkileg ez teljesen kielégíti őket. Nem akarunk, mert nem is lehet vitába szállani velük, annyira elfogultak és annyira lekötelezettek. De kívülük még itt van az egész magyar nemzet, mind a kilencmillió magyar, akik között csak elvétve akad egy-egy hozzájuk hasonló. A nemzet nagy egésze nem kér az. ő végzetesen könnyelmű és durcás játékaikból, a nemzet egyeteme visszautasítja az ilyen herosztratesi kísérleteket. A magyarság történeti egysége meszszébb van a diktatúra gondolatától, mint a kőkorszakbeli ember a bergsoni filozófiától és a nemzet gondolatvilága úgy viszonylik ezekhez a beteges pártszervezeti utasításokhoz, minit a rádió a bumeránghoz. Ebben van ennek az egész új világnak a mérlege és bírálata, erkölcsi súlya és nemzetpolitikai jogosultsága. Egy újévi cikkből Mindegyre nehezebbé válik a községi közigazgatás. Sokszor felfedtük ennek okait és ha meghallgatásra talált is jajszavunk, még sem jött orvoslás... Mintha behánytuk volna a szemeinket, sodródunk egy centrális, helyesebben központosító törekvésnek gócpontja felé és ez a sodródás is egyik okozója a rendszertelen és méreteiben meg nem állapítható közigazgatási enerválódásnak. Divattá vált a központosító törekvés és a tűrésnek monumentális oszlopává vált az önkormányzati elporladás. A divat mindig legyőzi a hallgatag óviseletet és most is az önkormányzatnak hangja a tűrés suttogásában mutatkozik, míg a központosítás elméletének hangja erős, még az illetéktelenek részéről is. (Dr. Koncz János, a községi jegyzők országos egyesületének elnöke.) * Az erdélyi magyar líra tizenöt éve címen foglalta össze J anc s ó Elemér e fél emberöltő költészetét. E könyvig csak Ion C hinezu románnyelvű összefoglalása volt ismert, ebben a szerző vállalta a feladatot, hogy magyarul írjon e korról, amikor »az új idők sodrával szemben úgy állt ez a maroknyi kisebbség, mintha főbeütötték volna«. Míg élniakarása, ösztöne vissza nem tért s megmenekedését részint mindennapi munkájának folytatásában, részint szellemének harcában látta. Az erdélyi lírának e tizenöt éve három korszakra oszlik. Első, a hőskor, amikor elsőnek a lirikusok ébrednek feladataikra s megszólal: Áprily Lajos, Reményik Sándor, Tompa László, Szombati Szabó István, Olosz Lajos, Walter Gyula, Bartalis János, Szentimrei Jenő, Finta Zoltán. A második kor, mintha kissé megfáradt volna, színtelenedik. Ez az erdélyi regény sudárbaszökkenésével esik egybe, mikor mindenki regényt ír... A harmadik, a 3ö-as évektől kezdve, amikor a régebbi lirikusok hangja elmélyül, zengőbbé válik s feltűnik a fiatalok zajos csapata. Irány szempontjából vannak konzervatívok, modernek és szabadverselők. És az új, legfrissebb hajtás, mely még nem állapodott meg, a három közt mozog: Bányai László, Dsida Jenő, Meliusz József, Szemlér Ferenc, Kovács István, Makkai László, Varró Dezső, Bélteky László és Dánér Lajos. Az irányok is, a nevek is részben ismertek, részben kevésbé ismertek, s szolgálatot tett a szerző, mikor 120 oldalas kis könyvében, igen érdemes tanulmányában sorra bemutat mindenkit, egymás után. Értékel is, de ezt nem zárja le. Útmutató azoknak, kik ez örvendetesen kiszélesedő területen tisztán akarnak látni. 2