Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 3. szám - A magyarság néprajza [könyvismertetés]

Német-Alföldnek az Oder-Vistula között levő részét, a cseh plateaut és az Alpok keleti határát érti; a vizsgált terület keleti határát a Finnöböltől a Dnyeperig vonja meg. Ez a terület ma talán Európa legérdekesebb területe, ahol Európa további sorsát befolyásoló erők forrnak. Európában a mult század elejétől napjainkig 17 új állam alakult és 5 állam területe alakult át teljesen. Ezek közül 19 Közép-Kelet-Európa területére esett. A szerző kifejti a határokkal foglalkozó tudományág mai állását, majd világos megkülönböztetését adván a politikai határok többféle formájának, széles és lehiggadt történeti, földrajzi megalapozottsággal lát hozzá a középkeleteurópai határok vizsgálatához. A tanulmánynak — mint említettük — legtöbb tanulságot rejtő részlete: Közép-Kelet-Európa határállandósági térképe, mely plasztikusan mutatja, mely határok álltak fenn legtovább, illetve tértek ismételten vissza, — bizonyságául, hogy ott maradandóan ható ethnografiai, klimatikus, közlekedéspolitikai tényezőkkel állunk szemben. A legállandóbb határ Közép-Kelet-Európában a történelmi Nagy-Magyarország határa. A térkép azonban nemcsak ezt mutatja, hanem egyben erejét veszi azoknak a tendenciózusan készített térképeknek is. amelyeket egyes utódállamok tárnak a világ elé határaikról, amelyek alig néhány esztendőig álltak fenn a történelem során, mégis évezredes határokkal szemben történél i jogát szeretnék bizonyítani egy történeti véletlennek. Az újonnan megjelent munkát jelentős hely illeti a háború után meginduló geopolitikai szakirodalmunkban. A könyv szakemberekhez szól, de hozzátehetjük, hogy tudományos jellege mellett jól kikristályosodott mondanivalói és világos tagoltsága, valamint terjedelme következtében a művelt nagyközönséghez is utat talál. A magyar ügynek és a középkeleteurópai kérdések tisztázódásának hasznára válna, ha a könyv itthon és külföldön is minél szélesebb körben elterjedhetne. F-ó M-e ár. y^A magyarság néprajza (Bp. Kir. M. Egyetemi Nyomda. III. kötet: a magyarság szellemi néprajza. A72 l.) A bevezetőt V i s ki Károly írja a folklóré szó jelentéséről, a hagyományok értékéről, a változatok keletkezéséről, a típusokról és motívumokról s az ezekben található külföldi rokonságokról, amelyek mind a magyarság nyugatiasságára mutatnak. A népköltészet fejezetéhez Solymosy Sándor ír tájékoztatót; kitér a líra, epika és dráma kialakulására, rámutat fajaikra, meghatározza a vizsgálatukhoz szükséges külön etnológiai módszer lényegét. Sajnálatos azonban, hogy vizsgálatainak későbbi folyamán le-lecsúszik arról a módszerről, s át-áttéved a poétikai, irodalomtörténeti és összehasonlító irodalomtörténeti tantételek alkalmazására. Túlságosan poétikai és iroda-, lomtörténeti alapú, pl. mingyárt a népdalokról szóló fejezet; pedig mennyi érdekes megvilágítani való dolog akadna itt! A versalak és rím bőséges vizsgálata s egyéb más érdekes, de a néprajzot mégis kevésbé érdeklő eszmék és ötletek mellett — amelyek annyira ellentétben állanak a Horváth János vizsgálódásaival — mennyi igazán néplélektani elem mellett siet el és mennyit mel-^ löz! Mekkora a népdal terjedelme alakilag és tartalmilag is, — mi az oka, hogy az anyadalok mellett nincsenek apadalok is, — miért nincs népünknek olyan hazafias költészete, mint pl. a németségnek, — mi különbség a legény-, leány- és asszonydalok közt; nagyon érdekes lett volna egybeállítását látni azoknak a daloknak is„ amelyek valami ősi néphit, szokás, történelmi hagyomány emlékeit őrzik, stb. Mennyire eltörpül ezek mellett a romlott változatok vizsgálata, hiába van a termőhely problémájával összekapcsolva; hiszen azt senkinek sem kell magyarázni, hogy a -»kukorica szára«, vagy »a fuszulyka szára felmászott a fára« közül melyik az eredeti s ennek következtében mely vidékre való a nóta! Külön figyelmet érdemeltek volna a mesterség-, foglalkozás- és munkanóták is, meg aztán az, hogy bizonyos nótákat mikor és hol szoktak énekelni; mert hiszen külön nótái vannak pl. a fonóknak, stb., amelyeket máskor még csak véletlenségből sem vesz szájára a leány. Semmit sem olvasunk aztán a vallásos dalokról sem, pedig van sok, nyomtatásban feljegyzett és népi eredetű. Hiányzik a trágár nóták ismertetése is; pedig nem kell magyarázni, hogy ezek csak a mi szemünkben trágárak, van bizony ilyen, egész kötetre való, tele érdekes kifejezésekkel, szólásokkal, ősi nyomokkal. Néha csak szabados, néha azonban ezen a határon is túlmegy, a lányok száján épúgy, mint a közös összejövetelek alkalmával. Az ok nem tudatos »disznólkodás«, csak a természetes népi gondolkodás pajzán megcsillanása, de azért bizony trágárak ezek és bor nélkül énekeltek. Azt sem tudjuk megérteni, hogy miért választja népdal-bemutató példáit olyan előszeretettel nem az eredeti népdalok, hanem a műdalok közül; hiszen ezek a néprajz szempontjából semmit se bizonyítanak. Solymosyé a balladáról szóló fejezet is. Egyes balladák ismertetése történelmi korok szerint, de nem egész balladaköltészetünk típusainak és motívumainak összefoglaló ismertetése; szóval megint előtérbe lépett az irodalomtörténet. Az anekdotáról György Lajos ír, sajnos, szintén tisztán irodalomtörténeti alapon, mert hiszen egyetlen népi anekdota sincs példái között. A monda fejezete megint Solymosyé és még nála is itt ütközik ki legjobban az irodalomtörténeti módszer. Az Isten kardjáról, Attila sírjáról, a fehér ló mondájáról, stb. semmi népi adatot nem ismer. Típus-ismertetései egyes helyi mondáknak bő tartalmi kivonatai és nem a típusok folklorisztikai összefoglalásai; s a típusok közt is sok, a nép által egyáltalában nem ismert irodalmi monda. Feltűnő az is, hogy a török kor népi mondarészletének feléig eljutva, egyenesen a Rudolf-mondákra tér át, mintha Bethlen-, Bocskay-, Rákóczi-, kuruc-, II. József- stb. mondákat a nép egyáltalán nem ismerne. A meséről szóló fejezetet B e r z e Nagy János írja alapos tárgyi és rendszerező felkészültséggel. A drámai hagyományokról Viski Károly értekezik; kár volt azonban ezt a fejezetet a megfelelő szokásoktól elszakítani, mert a kettő egymást színezi és magyarázza, míg így a két fejezet csak párhuzamosan és összehasonlítva érthető meg s hogy ez a megértés még körülményesebb legyen, kénytelenek vagyunk a hagyomány tárgyairól szóló fejezetet is magunk előtt tartani. Az oktató és alkalmi hagyományokról S z e n dr e y Zsigmond ír, a szokásokról és közmondásokról pedig Tolnai Vilmos állított össze forrástörténetileg is igen érdekes fejezetet. A népi előadás stílusáról Zlinszky Aladár ad összefoglalást; sajnos itt is jóval több a népies költőkről szóló rész, mint a népi anyag. A nyelvjárásokat H o r g e r Antal ismerteti bő példatárral, de túlzottan nyelvészeti alapon és nem etnográfiai érdekességgel. Ki kell még emelnünk azt is, hogy egyes fejezetek írói szükségtelenül túlságos teret foglaltak el más fejezetek rovására és csodálkozva tapasztaltuk azt is, hogy egyes fejezeteket nem azok írtak meg, akik abban a tárgykörben évtizedek óta dolgoznak; sőt olyan fejezeteket vettek át, amelyekre mások évtizedeket szenteltek, amint ezt Eckhardt Sándor is megjegyezte a Magyar Szemle 1936. 2. számában. De nem szaporítjuk tovább kifogásainkat, hiszen a második kiadásban minden hiány és hiba könnyen kiküszöbölhető. Az Egyetemi Nyomda azonban igazán nagy hálát érdemel, hogy a magyar néprajz könyvének ez első kísérletével felkeltette a magyarság érdeklődését saját néprajza iránt. SZENDREY ÁKOS 3r. 10