Országút, 1935 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1935 / 2. szám - Lehet-e francia-magyar megértés?

Lehei:=e £rancia=magyai* megértés 9 A politikában — az érdekek nyers szemléletén felül — van valami végzetszerű és szeszélyes vonás is. Előre nem látott és ki nem számítható történelmi imponderabiliák gyakran teljesen azonos érdekű népeket sodorak ellenséges táborba s a pillanat kényszerítő hatalma vagy érdeke folytán a legélesebb tekinteti! államférfiak szeme előtt is sokszor elhomályosul az a végső cél, amelyet pedig az illető nép politikájának állandó és örök — idő és körülmények felett álló — feladatának lehet tekinteni. A francia és magyar kapcsolatok közel egy évszázados fejlődésében is beigazolódott ennek a tételnek érvényessége. Franciaországnak a mult században éppen oly elsőrendű érdeke volt az Ausztria nanyatasával és Poroszország emelkedésével aktuálissá váló nagy-német egység bekövetkeztének megakadályozása, mint most, az egyre inkább akuttá váló Anschluss-veszély idején. De még akkor Franciaország — örök érdekeinek megfelelően felismerte, hogy ez a veszély máskép nem kerülhető el, mmt Ausztria fenntartásával és megerősítésével, s ennek folytán az akkor hivatalos álláspontot képviselő Revue des Deux Mondes-al az élén az egész francia sajtó követelte, éppen a Monarchia megerősödése és a Drang naoh Osten megakadályozása érdekében, a magyar-osztrák kiegyezés mielőbbi perfektuálását, — addig most, mikor ez a veszély fokozottabban jelentkezik, Franciaország megfeledkezni látszik a magyar-osztrák kapcsolatok értékéről és jelenlegi középeurópai külpolitikájának (különösen az Anschluss veszély szempontjából teljesen használhatatlanná vált) Kisantant-koncepcióját nem hajlandó, illetve késlekedik, egy, az érdekeinek és célkitűzéseinek jobban és eredményesebben megfelelő másik elgondolással felcserélni. Az a demokratikus és forradalmi szellemű Franciaország, mely még 1860-ban is az érdekeinek puszta létével — megfelelő Habsburg-birodalom fenntartása érdekében — képes volt külpolitikai feladatait illúzió nélkül mérlegelni, hogy a német birodalom kialakulását minél kisebb területre korlátozza: most a teljes nagynémet egység és az Anschluss-al bővített 111. Birodalom végső kialakulása előtt egyszerre meghátrálni látszik a saját és az európai érdekektől távol eső balkáni célkitűzések előtt. Garantálójává válik revízióellenes állásfoglalásával egy olyan status quo-nak, mely a habsburgi Középeurópa hatalmi egységének felbontásával tulajdonképpen az Anschluss előkészítőjének és feltételének tekinthető. Vájjon mi rejlik ez állásfoglalás mögött? Mi a rejtett rugója ennek a kevésbbé ruganyos álláspontnak? Hiszen Franciország magatartása az érdekek szempontjából ma már indokolatlannak látszik, legfeljebb érzelmi okokkal magyarázható. Mert hiába mult el immár másfél évtizede a háború, a „securité" eszme szinte hisztériás légkörében élő Párizs még ma is a nagy háború szempontjai szerint szelektál. Franciország idősebb politikus gárdája Ausztriában és Magyarországban anakronisztikusán még ma is Németország háborús szövetségeseit látja s képtelen magát annak a téves eszmének hatása alól kivonni, hogy ezeknek a népeknek érdeke még ma is homogén és irányuk párhuzamos. Csak e befolyás alól szabaduló új nemzedék ítéli meg már máskép a helyzetet s a Laval személyében érvényesülő háború utáni „másodgarnitúra" az, amely, ha teljesen még nem is tudta magái emancipálni a háború előtt ellenünk folytatott propaganda hatásai és szempontjai alól, — ma már mégis hajlékonyabbnak bizonyul és hajlandó elismerni a Poincaié-Clémanceau monarchia-ellenes politika hibáit és tévedéseit. Egészen bizonyos, hogy Franciaország és a Monarchia zavartalan együttműködését ma már mi sem zavarta volna, ha Párizs ragaszkodik régi középeurópai koncepciójához és a békeszerződések megalkotásánál a Monarchia 'sértetlen fenntartását továbbra is történelmi szükségességnek és az európai béke elengedhetetlen feltételének nyilvánítja. Franciország örök kára és mulasztása marad, hogy ez a történelmi tévedés Trianonban és St. Germain-ban bekövetkezhetett. De még ennél a históriai botlásnál is súlyosabb beszámítás alá esik, hogy Franciaország örök érdekeinek felismeréséig — a Dunavölgy viszonyait illetőleg — csak most, másfél évtized elmultára] kezd jutni, s hogy legutóbb a Dollfuss halálakor elren de't jugoszláv mozgósítás mindent kizáró tanulságai után sem keresi az általunk kívánt határozottsággal a Dunavölgy vajúdó problémáinak végleges rendezését s egy stabil — keleti és nyugati nyomásnak egyformán ellentállni képes — Középeurópa kialakításának lehetőségét. Látszólag ugyanis Franciaország még mai nap is az Anschluss kérdésben teljesen érdektelen balkáni szövetségeseire építi biztonság-politikájának légvárát s nem veszi észre, hogy a Dunavölgyben napról-napra tért veszít. Nem veszi észre, hogy az egyre erősödő középeurópai német befolyás térhódításával — akaratán és szándékán kívül — a német-jugoszláv-román politikai antant körvonalai is kezdenek kibontakozni, hogy balkáni szövetségeseit ma már csak kiapadhatatlannak látszó hitelnyújtásaival tudja ideig-óráig, de legkésőbb az általános gazdasági helyzet javulásának időpontjáig érdekkörében megtartani. Ily körülmények között Párizs jelenleg érvényesülő, de a közelmúlt idöldiöz viszonyítva javunkra már némi módosulást szenvedett külpolitikáját indokolatlannak, rövidlátónak és következetlennek tarthatnánk, ha másrészt nem vennénk figyelembe az általános külpolitikai helyzet nehézségeit. Érthető viszont az is, hogy a revíziós gondolat erkölcsi és jogi erejében bízó Magyarország nem tudja észrevenni azt, hogy ha a kisantant-ellenes politikai felismerések a jelenlegi francia külpolitikában még nem is játszanak túlnyomó, vagy egyenesen kizárólagos szerepet, — ez még nem jelenti szükségképen azt, mintha Párizs a st.-germaini és trianoni status quo-t tekintené dunai politikája egyetlen és nélkülözhetetlen formájának. Csupán azt, hogy Franciaország komoly formában számol a német—kisantant közeledés lehetőségével és így a kisantant hatalmi egységét mindaddig nem tartja racionálisnak és ökonomikusnak gyengíteni vagy felcserélni, míg a német terjeszkedés ellensúlyozására a kisantantnál nagyobb garanciát nyújtó hatalmi egység ki nem alakul s e feladatot magára nem vállalja. Ilyet ugyan nem lenne nehéz találni, a francia külpolitika azonban ilyen együttest — a kisantanthoz fűződő formális szövetsége miatt — önmaga létre nem hívhat s ehhez — a fenti okok folytán — természetesen előzetes beleegyezését 10