Országút, 1935 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1935 / 1. szám - Kisebbségi intézetet a Pázmány Egyetemnek! A kisebbségi kérdés és a magyar ifjúság

Kisebbségi iníézeíei a Pázmány Egyetemnek! A kisebbségi kérdés és a magyar ifjúság Komoly, minden magyar embert gondolkodóba ejtő mozgalom indult meg — sajnos csak indult — a magyar ifjúság vezető szervezetében: a Magyar Nemzeti Diákszövetségben. A mindennapi élet ezer rámeredő problémájától gyötörve — mitagadás — legpozitívabb valóság: a nyomorúság vitájából, ime nem állást, kenyeret kér a magyar ifjúság, hanem egy kisebbségi intézet létesítését a Pázmány Péter Tudományegyetem kebelében. „A minket elválasztó politikai kultúrák — kezdi a memorandum — égig nyúló falakká merevültek és egymástól erőszakosan elhatárolt részekre bontották az egységes magyar nemzettestet." Valóban — ezzel számolnunk kell — az elmúlt tizenhét esztendő folyamán elszakított kisebbségi magyarságunk és nemzetiségeink a politikai kényszerhelyzet hatása következtében természetszerűleg mélyen járó változásokon mentek keresztül. A politikai elnyomás szükségképen kiváltotta a kisebbségi magyarság sajátságos deffenziv magatartását és egyengette a szellemi fejlődés útját abba az irányba, mely útnak végcélja a kisebbségi életszemlélet és öntudat kialakítása. A Pax Hungarica gondolata, melynek történeti súlyt és jelentőséget Szent István államalapítása adott, ezer éven keresztül egységes tömbbe kovácsolta a Duna-medence összes nemzetiségeit. Ez a gondolat kíséri végig ezeréves magyar politikánk és államéletünk minden szakát. A Pax Hungarica elképzelése alapján egységes blokkba egyesített nemzetiségek a világháborút követő békediktátumok által erőszakosan szakíttattak széjjel. Az elmúlt tizenhét esztendő alatt e durva elszigeteltség — a csonka ország és az elszakított területek között — fokozatosan mélyült s a tendenciózus politika minden eszközt felhasznált abba az irányba, hogy elszakított magyar tömegeinket és nemzetiségeinket messzi távolságokra kényszerítse a magyar élet és szellemiség fejlődésétől. A mai magyar ifjúság szeme előtt tartván a magyar történelem hagyományait és útjait, a második évezred mesgyéit véli felmérni, amidőn a kisebbségi sorsban élő magyar tömegeink és elszakított nemzetiségeink jelen helyzetével tudományos alapon kíván foglalkozni. A kisebbségi sorsba kényszerített magyarság, úgy a Felvidéken, de különösen Erdélyben ugyanis rövid ideig való kábultság után az elhagyatottság konzekvenciáját le tudta vonni. Rájött arra, hogy az új határok által teremtett elszigeteltségében csak úgy maradhat fenn, ha az önellátás elvénél fogva rendezkedik be. És hogy működésének terét főleg irodalmi térre tette át, azt nem lehet bűnéül felróni egyik megszállt területen élő magyarságnak sem. Ott kereste a boldogulását, ahol elcsüggesztő eredménytelenség nélkül dolgozhatott. írók és művészek, kik a költői vizió ezüst fonalával fonták át a kisebbségi magyarság összes életmegnyilatkozását bizonyára részesei •— sőt elsősorban részei — annak, hogy ma már van átütő fogalmunk arról, hogy milyen mélységes erőt képviselnek a kisebbségi sorsba kényszerített magyarság szellemi alkotásai; Széchenyi István európai magyarsága (vagy talán csak álma?) talált-e mélyebb, termőbb földre, Erdélynél? Vájjon nem képezi-e leglelkét a legnagyobb magyar szellemiséerének az a programm, amely már a megvalósulás stádiumába érkezett el az erdélyi gondolkodóknál: megmenteni és tovább fejleszteni a magyar művelődés nemes hagyományait. Őrködni fölötte, hogy az idegen elemek meg ne másítsák a magyarság ősi alapjellemét és erejét, elszakítottan is keresni az érzelmi és értelmi_ kapcsolatokat az anyaországgal, végül — olyan irányban terelni és tartani az irodalmi fejlődést, hogy az emelkedett szellemű, nemes lendületű, minél magyarabb és minél európaibb legyen! Vájjon nem az erdélyi öntudat erejét dicséri az a tény, hogy Erdélyben az irodalom többek jelent művészi öncélúságnál? Ott az irodalom erőforrás! Vigasztaló mozzanat! A nyelvi és faji öntudat leghatásosabb tényezője. Láthatjuk tehát kétségtelenül — márcsak az erdélyi magyarság példájánál is maradva — határozott célkitűzéssel igyekszik megvalósítani, helyesebben legyőzni a problémákkal járó nehézségeit. És pedig kettősirányú tevékenységgel. Az egyik intenzió: a belső élet mélységei felé hatol. A másik extenzív: keresi a kapcsolatot más nemzetek géniuszának hivatottjaival, hogy megegyezzék velük a szellemi és erkölcsi erők elismerésében és egyesült szolgálatában. Önkénytelenül is az a kérdés e rövidre fogott ismertetés ellenére is, hogy mit végeztünk mi: a hivatalos kormányzat, a magyar társadalom, vagy maga az ifjúság arranézve, hogy a felvidéki, erdélyi és délvidéki lelkiséget a maga valóságában megismerhessük? Itt átadom a szót a Nemzeti Diákszövetség memorandumának: „És újólag kérdezzük: vájjon ismeri-e a mai magyarországi közvélemény, kivált pedig a magyar fiatalság a maga valóságában a szlovenszkói, erdélyi és délvidéki lelkiséget, azt a testvérmagyar szellemiséget, mellyel eggyéforrva élt századokon keresztül s melytől csak 17 éves közelmúlt választja elV Ismeri-e vájjon a mai magyar fiatalság elszakított testvei nemzetiségeink háborúutáni önálló életét, jelen céljait, törekvéseit, s ami a leglényegesebb: kellő alapossággal van-e mindezekről a kérdésekről tájékoztatva? Az egyszer már nemzeti tragédiánkat előidéző felületes érzelmi optimizmus vagy a tények komoly ismeretén felépülő nemzeti életszemlélet hatja át fiatal értelmiségi rétegeinket? Gondoskodik-e vájjon valaki a magyarországi főiskolás fiatalság nemzetpolitikai kiképzéséről, szorgalmazza, sürgeti-e vájjon valaki manapság Csonkamagyarországon fiatal intelligenciánknak ezirányú komoly munkásságát? Kérdések ezek, melyekre sajnos senki sem' ad feleletet. Ke álltassuk magunkat íróasztal mellől kiagyalt harcias frázisokkal s kivált önmagunk tétlenségét igazolni iparkodó koholt valótlanságokkal. Lássuk meg végre tisztán a maga reális köntösében az igazságot: nemzetünk és országunk talpraállása csak másodsorban függ az európai külpolitika ráiíknézve szerencsés vagy kedvező alakulásától: nemzeti ujjásBületésíink záloga elsősorban bennünk rejlik, mindnyájunk nemzeti megújhodásában, az egyedül létezhető „nagy magyar utat" szolgáló és célul kitűző elszánt munkánkban." Komoly, megfontolt, gyilkos mondatok ezek és kérdem nem igazak-e? Meddig várunk még tétlenül? „.. . ki beszélt, ki írt nálunk annakidején a nemzetiségi problémáró], arról a kérdésről, mely egész állami és nemzeti életünket legközelebbről érintette? Politikusaink sekélyes parlamenti vitákban forgácsolták szét érdeklődésüket, sajtónk és informálatlan közvéleményünk harsogó tapsvihara közepette. És azok kevesen, politikusok és írók egyaránt, akik kiemelkedtek a hétköznapi szólamok silányságából s 16