Országút, 1935 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1935 / 1. szám - Deák Ferenc napjainkban

van s ők próbálták meg a nemzeti fejlődést az európai fejlődés menetébe beágyazni. Felismerték az elzárkózás nagy hátrányait, amire pedig a kismagyarok anynyira hajlamosak voltak; jól látták, hogy az egész nemzetre áll, amit Bercsényi Miklós a nagyszombati békealkudozások idején írt Rákóczi Ferenc, vezérlő fejedelemnek: „Olyan nagyságod, mint a paradicsommadár, nagyok a szárnyai és kicsi a corpusa". A nagy vonalakban gondolkodó nagymagyar sokszor a hazai viszonyok iránt mutatott kevesebb fogékonyságot, kevesebbre értékelt olyan hagyományokat, amelyekben jellegzetes magyar gondolat és magyar élet lüktetett, de esetleg általános európai szempontból kuriózumoknak tűntek fel s politikája legtermészetesebb módját a Habsburg-ház egyéb országaival való szoros kapcsolatban látta. Nem kétséges, hogy mindkét történelmi gondolat különböző időkben igen hasznosnak mutatkozott. Igazi nagy nemzetfejlesztő energiákat azonban csak akkor tudtak gyakorlativá sűríteni, amikor egységben, termékeny szintézisben tudtak jelentkezni. Mint a Deák Ferenci politikában. Deák csodálatos ösztönnel tudta m indakét gondolatkörből kiemelni azt, ami realitás, ami a nemzet szempontjából célszerű ... A deáki politika sűrítve a kiegyezés előtti évek, a hatvanas évek Deákjában áll előttünk. Az is éppen olyan átmeneti kor volt, mint a mai. A nemzet jórésze eltelve a Becs iránti gyanakvó gyűlölettel, átfűtve 48 fanatizmusától, szívesen fogadta a teljesen független Magyarország gondolatát, de Deák világosan látta, hogy feltétlenül meg kell teremtenünk Ausztriával a modus vivendit, ha Solferino, majd később Sadowa esetleg kedveznek is talán egy elszakadási kísérletnek. Azonban a kiegyezést megelőzőleg az abszolutisztikus osztrák törekvésekkel szemben az 1861-es és 1865-ös országgyűléseken a magyar alkotmányjog egész arcvonalán meg kellett ütközni. A magyar alkotmányos felfogásnak tételről tételre kellett viaskodnia az álláspontjáról lépésről-lépésre visszavonuló, de csak fogcsikorgatva engedő abszolutizmussal. Az alkotmányos küzdelemben a nemzet vezére Deák volt, aki a kurucok lendületével és hevével védte ősi alkotmányos intézményeinket, jogelveinket, a legkisebb kompromisszumra sem volt hajlandó, amikor alkotmányunk sarkelvei, a jogfolytonosság, az össznemzet képviselőjének, a törvényhozásnak feltétlen primátusa az államéletben, s a királyi jogoknak az alkotmányban való tüzetes körülírásáról volt szó. A legigazibb reálpolitika volt ez, nemcsak ami az elvek higgadt, komoly képviseletét illeti, hanem ami elsősorban a tartalomra vonatkozik. Az alkotmány a nemzet boldogulásának belső életformáit jelenti, a politikai, gazdasági, kulturális fejlődés egyedül lehetséges kereteit, mert e fejlődésnek a nemzet megszervezett szabadsága adja meg a maga nélkülözhetetlen atmoszféráját. Az alkotmányos szabadság gondolata így lett a maga felbecsülhetetlen nagy erejével a magyar nemzet politikai természetrajzának domináló tényezőjévé. A szabadságot azonban speciális magyar fogalmazásban kell elgondolnunk, amelyekben az egyén, mint a szabad magyar nemzetet incorporáló Szent Korona tagja foglal helyet. Nem a rousseau-i atomisztikus szabadsággondolat ez, semmi köze a túlzott individualizmushoz. Deák liberális volt. Ez folyt feltétlenül korszerű gondolkodásából. S amikor Deák a maga napipoilitikájában, gazdasági elveiben á liberalizmus mellett állott, a fejlődés dinamikus lendületébe akarta hazája sorsát is beállítani. Akkor ez volt a modem politika, és Deák példája azt tanítja, hogy a mindenkori nagy európai áramlatokkal lépést kell tartanunk és nem szabad a kortól elmaradnunk. Ma, amikor a liberalizmuson is beteljesedett a platóni mondás, hogy minden kormányrendszert saját alapelvének túlzása visz romlásba s ma már ez a rosszul értelmezett liberalizmus egyik állomást a másik után veszti a politika és a gazdasági élet csataterein, a deáki korszerűség azt jelenti, hogy a modern, a nemzeti szolidaritás jegyében haladó szociális szellemű koráramlatokat nemzeti fejlődésünkbe belekapcsoljuk. Az államszervezés terén a mai korszellem diktálta alapelv, hogy minden államban oly alkotmányos konstrukcióra kell törekedni, amely megfelel a nemzet, sajátos jellemének. A magyar nemzetszemlélet középpontjában a Szent Korona tana áll. Szimbolikus kifejezője a magyar nemzeteszme átfogó gondolatának. Itt, a Kárpátok és a Duna medencéjében a legkülönbözőbb népek, nemzetségek kerültek egymás mellé s szerveződtek az „elsőszülött" magyar nép vezetése alatt egységes állammá. Az állam azonban nem más soha sem, mint a nemzet közhatalmi szervezete, az állam fogalmában az igazi élő fogalom a nemzet. A magyar nemzet pedig a „Szent Korona" tagjainak kollektivuma, akiket a Szent Korona tanán felépülő hatalmas jogrendszer fűzött össze. A magyarság öszszetartó ereje a jog volt tehát. Nálunk szellemi Csonka-Magyarországot hirdet az, aki zárt faji fogalommal akarja megtölteni a magyar nemzet fogalmát. Nemcsak a ma élő magyarok jórészét zárná ki a nemzet köréből, de a magyar nemzeti történelem legdicsőbb alakjainak hosszú sorát. A magyar nemzet fogalma: a magyar jogközösség fogalma, amelynek tagja a magyar jog kiegyenlítő demokráciájában a Szent Korona minden tagja, átfogva vertikálisan a nemzet társadalmát, osztályokat, nemzetiségeket, felekezeteket. Ezért játszott a magyar nemzet történelmében a jog mindig oly nagy szerepet, ezért őrködött oly féltékenyen a magyar nemzeti politika a felett, hogy ezt a nagy, életadó erőt, a jogot mindig megtartsa a maga tisztaságában s hogy a jog alkotása mindig a nemzet kezében legyen. Ezért működtek az első évszázadok patriarchális kora után egész történelmünk folyamán a nemzetakarat kifejező és képviseleti szervei: az országgyűlések, s ha volt is korszak, amikor a fejedelmi abszolutizmus megakadályozta a működést, a megsértett nemzeti önérzet előbb-utóbb meghajtásra kény szeritette a fejedelmet a magyar alkotmányosság e sarkelve előtt. Minden magyar állami berendezkedés alapja csak ez lehet, a jogból visszatükröződő, s minden becsületes állampolgárt egybefogó magyar nemzeti teljesség, aminek pedig uralkodó vonása, jogunk nagy fundamentuma a nemzeti önmeghatározás elve, vagy ahogy Szekfü Gyula jellegzetesen kifejezi: a nemzeti autonómia elve. Ennélfogva parancsuralom, abszolutizmus, Führer-állam — nálunk csupa ellenszenves, történelmünk szellemétől és tanulságaitól idegen fogalmakat jelölnek. Ezeket az elveket Deák Ferenc formulázta meg a legtisztábban, az ő beszédeiből és gondolataiból kristályosodnak ki azok a leghatalmasabb közjogi erővel s vitetnek át az élet mezőire. Juhász József dr. Történelmet hamisít s képtelenségekben utazik, ki Hadúr oltáraival akar minket lelkesíteni vagy a német népből Wotan imádót nevel. (Prohászka Ottokár: Diadalmas világnézet.) 12