Az Országos Bírói és Ügyészi Egyesület hivatalos értesítője, 1914 (5. évfolyam, 30-41. szám)

1914 / 34. szám

294 alatt 33-ról immár 50-re, tehát mintegy 50%-kal emelkedett s az az álláspontom is köztudomású, hogy a Pp. hatálybalépésével kapcsolatosan úgy a törvényszéknek, mint a járásbíróságoknak még további, igen lényeges létszámemelésre lesz szükségük. Másrészt azonban ismerjük azokat a veszélyeket, amelyekkel a túlságosan megnövesztett létszámok a jogegységet, az ítélkezés színvonalát s ezenfelül még a bírói státus javadalmazásának a rendezését is fenyegetik. Az ítélkezés célszerű és gazdaságos berendezése és ezzel a végnélküli bírószaporílás elkerülése nemcsak kincstári érdek, de kimagasló érdeke a jogszolgáltatásnak és magának a bírói karnak is. Eszményi céljait jobban megközelítheti az igazságszolgáltatás, ha annak gyakorlása lehetőleg mérsékelt számú, magas képzettségű, nagytekintélyű, anyagi gondoktól mentesített bíró kezében összpontosul, mintha annak szálai a bírói kar előkelő címével illetett, de valójában a tisztviselői rangfokozat legalsóbb osztályaiban küzdő óriási hivatalnoksereg gyönge kezei között foszlanak szerte-széjjel. A polgári per tárgya rendszerirt nem bírja meg a kivételnélküli közvetlen bizonyítás költségeit. A tanukat csak abban az esetben hallgatjuk ki közvetlenül s tehetnők meg ezt a jövőben is, ha véletlenül a bíróság székhelyén vagy annak közelében laknak. Nem bírja meg a polgári per az elsőfokú bíróság előtt lefolyt tanubizonyításnak — a ténykérdések érdemében véglegesen ítélő — fellebbezési bíróság előtt való rendszerinti ismétlését sem. Már most vagy úgy áll a dolog, hogy a tanubizonyitás közvetlensége nélkül ítélkezésünk nem lehet alapos és ez esetben az államnak áldozatok árán, tehát a távolabb lakó tanuknak államköltségen való előállítása útján is gondoskodnia kell arról, hogy a tanubizonyitás minden esetben és minden fokon az ítélőbíróság előtt történjék, vagy nem érinti ez a közvetlenség olyan érzékenyen az ítélkezés alaposságát és ez esetben a bíróság székhelyén lakó tanuknak, tehát a tanuk egy csoportjának közvetlen kihallgatása sem lehet olyan elmaradhaiatlan feltétele a jó ítélkezésnek, amely a vele egybekötött, talán már túls4gosan is kiemelt veszedelmekkel felérne. De az egyenlő elbánás látószögéből nézve is, megalkuvást enged a közvetlen tanubizonyitás szigorú szabálya. Mert ha a vi déken lakó, de Budapesten megperelt alperes kénytelen megelégedni azzal, hogy rendszerint szintén a vidéken lakó tanúinak vallomása egy megkeresett bíró, vagy önálló hatáskörű jegyző szövegezésében gyakoroljon hatást az ítélőbíróságra, úgy a Budapesten lakó felperes perbeli érdekét is megfelelő módon kell, hogy kielégítse az ítélőbíróság egyik kiküldött bírói tagja utján eszközölt kihallgatás. A német jogászvilág mondhatni irigységgel eltelve szemléli az osztrák törvénykezés fényes helyzetét s mind hangosabban nyilatkozik meg az a kívánság, hogy az osztrák Pp.-nak ama rendelkezései, amelyek az ítélkezés jóságának az érintése nélkül az ottani eljárási oly bámulatos gyorssá tették, recipiáltassanak. Az osztrák polgári peres eljárás gyorsaságára nézve legyen szabad felemlítenem, hogy Ausztriában a törvényszéki perek közül 1909-ben (későbbi adatok nem állnak rendelkezésemre) : 42-6% egy hó alatt, 31-9% egy-három hó alatt, 16-5% három-hat hó alatt, 7-4% hat hótól egy év alatt és végül 16°/o egy évnél hosszabb idő alatt nyert befejezést. Vagyis 100 törvényszéki per közül legfeljebb egy két olyan per akadt, amelyben az érdemleges ítéletet a kereset beadásától egy évnél hosszabb idő választotta el. Akkor, amikor őszintén feltártam azokat a leküzdhetetlen nehézségeket, amelyekbe a társasbíróság előtti közvetlen tanubizonyitás a budapesti elsőfokú társasbírósági eljírrásba ütközni fog, nem szeretném, ha fólreértetném. Nem az az én álláspontom, hogy a törvényszék tanút közvetlenül egyáltalán ne hallgasson ki, ellenkezőleg, tegye ezt meg mindannyiszor, amidőn a per alapos elbírálása szempontjából a közvetlen észlelésnek nyomós szükségét látja. Csupán az ellen van aggályom, hogy a fellebbezési tanácsok jelenlegi gyakorlatának megfelelően a közvetlen kihallgatás föltétlen szabálynak tekintessék a tanuk fontosságára való tekintet nélkül kizárólag azért, mert a tanuk a bíróság f-zéklielyén, vagy annak közelében laknak. A kiküldött bíró eljárása rugalmasabb, könnyebben alkalmazkodhatik a határnapok kitűzésénél a felek és a tanuk méltányos igényeihez és lényeges előnye lenne már annak is, ha a kiküldő't eljárása következtében az ítélőtanács legalább a nyilván lényegtelen vagy teljesen egybehangzó tanúvallomások közvetlen kivételétől megkíméltetnék és a reprodukció csakis a döntő vallomásokra szorítkoznék. A peres felek közvetlen kihallgatására viszont — minden esetben, amidőn a bíróság attól eredményt vár — igen nagy súlyt helyeznék. Legyen'szabad ezek után néhány szóval megemlékeznem a Pp., illetve az Élt. 18. § ának ama rendelkezéseiről, amelyek az ügyvédi díjak megállapítását a jelenleg érvényben lévő eljárásunktól eltérő módon szabályozzák. Ezeket a rendelkezéseket azért kell bíróságainknak különös figyelemben részesíteniük, mert az ügyvédi díjak bírósági megállapítása nemcsak az ügyvédi kar — tehát egy rokontestület — szociális helyzetét, hanem az igazságszolgáltatás egyetemes érdekeit is közelről érinti, mert egy magas képzettségű, jellemerős és anyagilag független ügyvédi kar nélkül a törvénykezés iránya emelkedő tendenciát nem követhet. De a bírói és ügyvédi karnak egymáshoz való viszonya szempontjából is igen gondos és lelkiismeretes kezelést igényel a bíráskodásnak ez a részlete. A fölölt az újítás fölött, hogy az ügyvéd díjai nem a pert eldöntő ítéletben, hanem külön kérelemre, külön végzéssel állapíttassanak meg, a magam részéről túlságosan lelkesedni nem tudok. Az új szabályozás — anélkül, hogy az ügyvédi kar érdekét szemmellálhatóan szolgálná — rendkívül nagy tehertöbblettet járhat a budapesti elsőfokú bíróságokra, tekintettel óriási perforgalmukra, valamint arra a körülményre, hogy a budapesti kút törvényszék és a kir. járásbíróságok a rendkívül nagy létszámú budapesti ügyvédi karnak a Pp. 36. §-a szerint illetékes bíróságai. Ezenfelül az új rend megdrágíthatja az ügyvédi dijak megállapítása körüli eljárást és a megállapítási és a marasztalási eljárás bifurkációja következtében növelheti a súrlódási felülelet az ügyvéd és ügyfele között. Ugyanabból a perből kifolyóan esetleg három ízben fog kelleni az ügyvédi díjak kérdésével foglalkozni. Először az ítélet meghozatala alkalmával, amidőn a bíróság a perköltség összege felől határoz, amely túlnyomó részben épen az ügyvédi díjakból áll; másodszor a per folyama alatt vagy befejezése után, araikor az ügyvéd vagy fél kérelmére az ügyvédi díjakat az ügyvéd javára felével szemben — a rrarasztalás és a vitás tételek eldöntésénél; mellőzésével — megállapítja; és harmadszor az ügyvéd állal volt ügyfele ellen az ügyvédi díjakban való marasztalás iránt indított perben. Az érdemleges perben keletkezett ítélet csak akkor igazságos, ha a vesztes fél a nyertes félnek okozott egész költségben, tehát a nyertes fél ügyvédjének bíróság előtti és bíróságon kívüli összes díjaiban elmarasztaltatik. A költségviselés kérdésének igazságos megoldása múlhatlanul megkívánja tehát, hogy az érdemben ítélkező bíróság mindkét fél ügyvédjének az elbírálandó perben a bíróság előtt és bíróságon kívül felmerült munkája felől tájékozva legyen, az ügyvédi gondosság pedig épen a most kiemelt szempontokból megköveteli, hogy az ügyvéd Ítélethozatal előtt összes díjait kimerítően számítsa fel. Csakis a per egész anyagát ösmerő, vagyis a per érdemében határozó bíró lehet egyáltalán és különösen az érdemi döntés alkalmával abban a helyzetben, mikép az illető perben felmerült bíróság előtti és bíróságon kívüli ügyvédi munka minőségét, szükségességét és célszerűségét alaposan elbírálhassa, ellenben az a bíró, akire a per érdeme nem, vagy már nem, hanem csak a perben felmerült díjak összegének kérdése tartozik és aki esetleg a szóbeli tárgyaláson részt sem vett : az a per anyagába nem fog annyira behatolhatni, mint a per bírája az érdemi dön tés időpontjában. Ha ezekből a megfigyelésekből leszűrjük azt a következtetést, hogy az ügyvédi díjak megállapítása előtt a perköltség kérdésében való döntés tulajdonképen ccfilius ante patrem»; és hogy a szóbelileg tárgyalt perben már az eljárás természeténél fogva is a per bírája s ez is az érdemi döntés alkalmával képes az ügyvéd munkaérdemlete felett a legalaposabban határozni, végül, hogy a bírói munkával való okszerű takarékoskodás is a per bírája elé s az érdemi döu'és szakába utalja az ügyvédi díjmegállapítás kérdését: úgy az új rend célszerűségéhez gyakorlati szempontból sok szó fér. {Vége következiL) FRANKUK-IÁRSUUT NYOMDÁJA.