Az Országos Bírói és Ügyészi Egyesület hivatalos értesítője, 1911 (2. évfolyam, 12-21. szám)

1911 / 21. szám - A birói és az ügyvédi vizsga egységesítése

lí>8 voltak, a mint hogy bírálat tárgyává kell tenni az ügyvédnek a félnek kárával járt vagy járható mulasztásait is, nemkűlömben azt a tudatlanságot vagy járatlanságot, a melyet az ügy vitele körül tanúsított, mert hiszen nemcsak gyönge bírák vannak a világon, de gyönge, sőt néha nagyon károsító ügyvédek is. Mindezeknek a körülményeknek kellő számbavétele mellett lehetetlennek tartom, hogy a bíró díjmegállapítása — a minél termé>zetesen útmutatóul figyelembe veheti a külföld gyakorlatát is-, — elégedetlenségre adjon okot az ügyvédek körében. De a felek megelégedését is el lehet érni, ha a biró a megállapításnál — a mi természetes emberi kötelessége is — számba veszi a felek vagyoni érdekeit és vagyoni helyzetét is, mert nyilvánvaló, hogy a perlárgy értéke egymagában nem lehet itt döntő, nehogy a számszerűen legigazságosabb megállapítás a fizetésre köteles fé'nck vagyoni tönkjét vonja maga után, a mi különösen a perköltség kölcsönös megszüntetése esetében következhclik be, holott ez a megszüntetés esetleg éppen a tél érdekében a legnagyobb fokú méltányosságból történt. Mindezek a szempontok azonban szükségképpen rávezetnek bennünket annak a megismerésére, hogy a bírónak külömbséget kell lennie az ellenfel részéről megtérítendő perköltség és az ügyfél részéről viselendő ügyvédi dij közt, mert a kellőnek összezavarása igen sok bajnak és igazságtalanságnak a kútforrása, sőt azt hiszem, a mai panaszok is a legtöbb esetben arra vezethetők viszsza, hogy a biró «a saját féllel szemben» ugyanannyi dijat állapít meg, mint a mennyit a vesztes íél által viselendő perköltség tesz ki, teljesen figyelmen kívül hagyva a keltőnek lényeges kiilömbségét. A polgári perrendtartásról szóló 1914. évi [. lörvényczikk bölcsen felismerte ezt az eltérést és a perköltségeket tárgyazó tizenhatodik fejezetében (424.—435. §§-ok) csakis a perköltségről rendelkezik, a melyhez ugyan ((számítandók az ügyvéd kiadása és dija is» (425. §. 2. bekezdése), de az 1868: LIV/t.-czikk 252. §-ának megfelelő szabályt az uj perrendtartás sem tartalmaz — nézetem szerint nem helyesen, mert az új szabályozás az elv túlhajtása következtében, a legjobb szándék ellenére, több bajt fog eredményezni, mint a mennyi jó íog nyomában kelni. Én azt az ál áspontot, a melyet az 1868: LIV. t. cz. foglal el a perköltség és az ügyvédi dijak megállapítása dolgában, lényegében azért tartom helyesnek, mert a biró maga előtt látja a per anyagát, a per vitelét, az ügyvéd tevékenységét, munkásságának jóságát és szükségességét, szóval: épen úgy meg tudja ítélni eselrőleselre az ügyvédet megillető tiszteletdíj nagyságái, mint a pernek sajátképpen való tárgyát, mert hiszen nagyon elszomorító lenne, ha éppen csak az ügyvédi dij kérdésében nem érdemelne a biró feltétlen bizalmat. A bírótól csak azt várhatni el, hogy ennek az ügynek az eldöntésénél éppen ugy vegyen számba minden mérlcgcndő szempontot, mint egyéb ügyeknél a, azokra döntő fontosságuakat és hogy ne hagyja figyelmen kivül még azt sem, hogy a mint az orvosprofesszornak nagyobb dij jár, mint az egyszerű gyakorló orvosnak, úgy a kiválóbb ügyvéd dijjazása is nagyobb lesz a kevésbé kiváló kartársánál, a mi különösen akkor jelentős, a mikor olyan természetű, jelentéktelen ügyben vették igénybe a nagyon elfoglalt, elsőrangú ügyvéd idejét, a mely ügy bármelyik ügyvédre teljes bizalommal lett volna bizható — kevesebb költséggel. Nyilvánvaló tehát annak czélszerütlensége, a mit a polgári perrendtartást életbeléptető törvény javaslatának 18. $-a első és második bekezdésében tervez következő rendelkezésével «Az ügyvéd polgári peres és perenkívüli ügyekben — ideértve a végrehajtási ügyeket is — az ügy folyama alatt vagy befejezése után kérheti, hogy felmerült diját és kiadását saját felével szemben a bíróság állapítsa meg. A kérelmet a költségjegyzék bemutatásával annál a bíróságnál kell előadni, a mely az ügyben első fokban eljárt vagy eljár; végrehajtási ügyben a kérelmet a végrehajtásra illetékes bíróságnál kell előterjeszteni. A bíróság a kérelem felől szóbeli tárgy a\ás nélkül (Pp. 254. §.) határozhat. A fél szintén kérheti az előbbi bekezdésben megjelölt bíróságnál, hogy az ügyvéd fölmerült díját és kiadását megállapítsa. Ha a fél az ügyvédi költségjegyzéket nem csatolja, a bíróság a kérelem következtében az ügyvédnek a költségjegyzék bemutatására megfelelő haláridőt tüz. (Pp. 450. §.). Ha az ügyvéd a költségjegyzéket a határidő alatt be nem mutatja, a bíróság a megállapításban csak az előtte lefolyt eljárásból ismert, valamint a fél által előterjesztett adatokra szorítkozik. H.i a fél vagy az ügyvéd a költségjegyzéket bemutatja, az előbbi bekezdés alkalmazandó. A íél akkor is személyesen járhat el vagy a Pp. 95. §-ának 1- 4. pontjaiban meghatározott meghatalmazott állal képviseltetheti magát, ha az ügyben az ügyvédi képviselet kötelező volna. A bíróság a költség megállapításában az ügyvéd cselekményének czélszerüsége felől is határoz. A költség megállapítása tárgyában hozott végzés ellen a közvetlen felsőbírósághoz egyfokú fellblyamodásnak van helye.» A vitássá váló ügyvédi költségjegyzék behajtása ezek szerint a következőképen alakulhat: 1. Az ügyvéd pert indíthat az adósa vagy a saját bírósága előtt, de nem a per vagy az ügy bírósága előtt, a mely az ügyet ismeri. Ez a per olyan lesz, mint minden más hasonló értékű per. 2. Az ügyvéd vagy a fél kérheti a per vagy a perenkivüli ügy elsőfokú bírósága előtt az összes költségnek perenkivüli eljárással megállapítását, azokét is, a melyek a felsőbíróság előtt merültek lel. Ha ebben a perenkivüli eljárásban nem merült föl bizonyításra szoruló vitás kérdés, illetve abban a részben, a melyben ilyen nem merül föl, a bíróság megállapítja a költséget. Ez a megállapítás azonban nem végrehajtható, még akkor sem, ha jogerős és annak ellenérc sem, hogy a megállapított mennyiség már vita tárgya sem lehel; Hogy miért nem? azt nem tudom, annak okát a javaslat sem adja, de bizonyára a czélszerűség sem, mert ez semmi cselre sem kívánja azt, a mit a javaslat hogy l. i. az az ügyvéd 3 külön perrel kérje e megállapított költségnek ítélettel végrehajthatóvá tételét, mikor csakis erről az alakiságról lehet szó az új perben. 4. A perenkivüli eljárásban vitásakká lett tételekel is külön perrel kell érvényesíteni. Az életbeléptelő javaslat 18. §-ának azt a szabályát, hogy «a bíróság a költség megállapításában az ügyvéd cselekményének czélszerüsége felől is határoz)), feltéllenül helyesnek tarlóm, mert hiszen nyilvánvaló, hogy senkii sem lehet olyan költség megtérítésére kötelezni, a mely nemcsak nincsen előnyére, hanem esetleg hátrányára van. Éppen azért, a mint egyfelől a legmesszebb menő méltányossággal kell díjazni a szakavatott, czélszcrű, a kiváló, a megfelelő ügyvédi munkát, úgy másfelől helyesnek tartom bíróságainknak azt a gyakorlatát, hogy a törvény kizárla beadványokért díjat nem állapítanak meg és én a magam részéről ezt a gyakorlatot kiterjes/leném minden olyan ügyvédi tevékenységre, a mely a legszabadabb elvű és — magától értetődően — a legjobb indulatú, de szigorúan tárgyias elbírálás mellett, fölöslegesnek, kizáróan a költség szaporítására vezetőnek vagy a fél érdekével egyenesen ellentétesnek bizonyul. Ennek a (elfogásnak természetes következése az is, hogy az előleges egyezkedésben meghatározott jutalomdíj arányos leszállítását az ügyvédi rendtartás 55. §-ánál bővebb körben is helyén valónak látnám, mert lehetnek esetek, a mikor ez a kikötés valóban enormis laesionak bizonyul a félre nézve, a ki tájékozatlanságában, tudatlanságában, eseileg félelmében és kétségbeesésében aránytalanul jelentősebbnek és nehezebbnek hiszi az ügyvédnek érdekében kifejtendő működését, mint a milyen az a valóságban. Ez a nézet nemcsak az általános jogi elvekből folyik, hanem megerősítését leli a ((művelt nyugat» amaz országainak jogi fölfogásában is, a melyre nálunk annyiszor hivatkoznak, így van ez az angol és a franczia gyakorlatban, valamint a Németbirodalomban is a díjszabással szemben. Az osztrák ügyvédi rendtartás 17. §-a a díjszabással nem szabályozott, illetve kikötött díjakra a munkabérszerződés általános elveit rendeli alkalmazni Az 1890 márcz. 26-iki osztrák törvény pedig, a mely az igazságügyminisztert fölhatalmazza az ügyvédi díjszabásnak rendelettel megalkotására. A szabad egyezkedés említése — a mi ügyvédi rendtartásunk 54. §-a szerint is «a jutalomdíj és az idővesztés kárpótlása szabad egyezkedés utján határozható meg» — eszembe hozza azt a téves fölfogást, a melyből ez a szabály kiindul és azt a következtetést, a melyet az maga után von. Igaz: a szerződés kölcsönös szabadsága a mai kötelmi jognak alapvető, elemi tétele és igaz az is, hogy a törvény előtt való egyenlőség, a jogegyenlőség elvének uralma alatt a szerződő felek alaki egyenlősége is fönáll. De csakis alaki, sokszor fikliv egyenlősége. A valóságban igen gyakran az egyik szerződő fél társadalmi és gazdasági helyzeténél vagy szellemi felsőbbségénél fogva aránytalanul erősebb a másik, vele törvény szerint egyenlő jogú féllel szemben, ennek az erősségnek a súlya és hatalma pedig természetszerűen és önként érezhetővé lesz a ((szabad» egyezkedés eredményén is. Hogy ez néhol megfordított viszonylatban is áll, azt sajnálattal beismerem. De ez egészen más kérdés, mint az előbbi és annak szempontjai nem rontják le a ((szabadd egyezkedésről nyilvánítolt általános véleményemet, a mely nemcsak az ügyvédi díjlevelekre szorítkozik. Téves volna azonban azt hinni, hogy én elvi ellenzője vagyok a díjleveleknek. Távolról sem. Hizonyos ügyvédi munkásság díját méltányosan és méltón csakis ' így lehel biztosítani, a becsületes, az érdemes, az eredményes munkát pedig arányosan kell díjazni, néha szokatlan nagy összeggel is. Az én ellenvetéseim csak a viszszaélésck ellen irányulnak ós az ügyvédi kar a maga érdekében cselekszik, ha a bíróságokat lámogatja azoknak kiirtásában. S bizonyos előttem az is, a mi különben az ügyvédi díjnak megállapítására általában áll, hogy a bíróságok ebben a le kin leiben is el fogják találni a helyes mértéket, mihelyt a biró minősítése mik né-