Nemzetközi jog tára, 1933 (8. évfolyam, 1-5. szám)

1933 / 5. szám

43 A Békeszerződés világos rendelkezései szerint tehát a magyarországi községi illetőségi bizonyítvány, amely igazolja, hogy az illető 1921. július 26-án ott bírt községi illetőséggel, bizonyítja a magyar állampolgárságot. Kissé tágabb értelemben vett magyarázat alapján, de észszerűen bizonyítja a magyar állampolgárságot az is, ha valaki Csonkamagyarországon született, atyja, nagyatyja is ott született, ő pedig magyar köztisztviselő volt. A születési anyakönyvi kivonatot tényleg nem köteles a Vegyes Döntő Bíróság magyar állampolgársági bizonyítványként elfogadni. Az illetőségi bizonyítványra azonban nem mondhatja, hogy az elégtelen bizonyíték és nagyon sajnálatos volna, hogyha a Vegyes Döntő Bíróságnak ez a határozata állandó gyakorlattá jegecesedne. Megemlítem végül, hogy a Magyar—Cseh-Szlovák Vegyes Döntő Bíróság leszállította hatáskörét egy olyan perben, ahol a felperes nem optio, hanem visszahonosítás útján nyerte el magyar állampolgárságát. Tudjuk azt, hogy a Vegyes Döntő Bíróságok egyöntetűen elismerték azoknak a perképességét, akik optio útján nyerték vissza magyar állampolgárságukat. Ez természetesnek látszik, azonban azt is tudjuk, hogy úgy az agrár, mint az összes többi perekben az utódállamok, különösen a csehek erős küzdelmet vívtak az optánsok perképessége ellen és odáig mentek, hogy a Vegyes Döntő Bíróságnak az optánsok perképességére vonatkozó ítéleteit fellebbezéssel támadták meg. Ezeket a fellebbezéseket később visszavonták és így a Hágai Állandó Nemzetközi Törvényszék nem foglalkozott ezzel a kérdéssel. A Cseh-Szlovák kormánynak elég gondot okoz az egyetemi perben benyújtott fellebbezése és így célszerűbbnek találta a többi fellebbezést visszavonni annál is inkább, mert nyilvánvaló volt, hogy nem fognak sikert elérni. Az optánsok perképessége tehát ezidőszerint valamennyi v. d. bíróság előtt jogerősen meg van állapítva. Nem ez a helyzet azoknál, akik visszahonosítás útján szereztek magyar állampolgárságot. Ezek ugyanis a sérelmes intézkedés megtörténtekor, vagyis illetményeik visszatartásakor magyar állampolgárok voltak ugyan, de 1921. július 26-án elvesztették magyar állampolgárságukat. A kereset beadásakor tehát nem voltak magyar állampolgárok. Megjegyzem ehelyütt, hogy a cseh-szlovákok jogi álláspontja szerint, amelyet sajnos a Vegyes Döntő Bíróság is magáévá tett, Csehszlovákia már 1918-ban megalakult, mint állam létezett, tehát állampolgárai is voltak. Szóval az elüldözött és fizetésüktől megfosztott magyar tisztviselők cseh-szlovák állampolgárok voltak és csak 1921. július 26-ával nyertek jogot arra, hogy e naptól számított egy éven belül optáljanak, illetve kijelentsék, hogy magyar állampolgárok óhajtanak maradni. Ennek a sajnálatosan téves jogi felfogásnak köszönhető, hogy az u. n. „Vöröskár" perekben, amelyekben a jelenleg Cseh-Szlovákiához tartozó területeknek magyar és tót lakosai a magyar vörös hadsereg által 1919-ben okozott károk miatt perelték a magyar államot, a Magyar—Cseh-Szlovák vegyes döntőbíróság megállapította, hogy a felperesek már 1919-ben, tehát két évvel a trianoni