Munkásügyi szemle, 1917 (8. évfolyam, 3-24. szám)

1917 / 3-4. szám - Törvényjavaslat a munkásbiztosítás reformjáról

131 biztosítja ezt a segélyt. Ha mondjuk, az anya abba a helyzetbe kerülhet, hogy 9 hónapig, vagy egy félévig szoptathatja gyermekét, akkor ez a csecsemőhalandóságot rendkívül mértékben csökkentené. A biztosítás betetőzése az volna, — nem mondom, hogy most történjék meg, ámbár ebben a dologban a gyorsaság nem boszorkányság — amint gróf Apponyi Albert az ő ragyogó ékesszólásával több ízben kiemelt, hogy t. i. az egész mezőgazdasági munkásság és a házi cselédek is biztosítás alá kerüljenek. Éppen a mezőgazdasági munkásnők és házi cselédek szorulnak rá leginkább az anya- és csecsemővédelemre. Már kifejtette előttem Huszár Károly t. képviselőtársam, hogy a kérdést nem döntheti el az, hogy valaki az iparban vagy a mezőgazdaságban dolgozik-e. Ha valaki anya és szegény, akkor akár az iparban, akár a mezőgazdaságban dolgozzék, mindenütt a segítségére kell sietni. (Helyeslés balfelől.) Az igen t. miniszter úr beszédének ez volt a legkiemelkedőbb része, azért voltam bátor kissé hosszabban foglalkozni vele. A beszéd többi részében a miniszter úr azt mondta, hogy ő a felhatalmazást csak addig a határig akarja igénybevenni, amíg a jelenlegi törvényt organikus szervezetében nem érinti. Azzal indokolta ezt, hogy reformálni akarja a betegsegélyezési és balesetbiztosítási pénztárt, de a reformot csak akkor óhajtja megvalósítani, ha a háború tanulságai és tapasztalatai rendelkezésére állanak. Ebből a szempontból a miniszter úr több kérdést, amit én figyelembe ajánlottam, nem tett magáévá, arra való hivatkozással, hogy az organizmust nem akarja megbontani. A vita folyamán igazán igyekeztünk minden oldalról táigyilagosak és szakszerűek lenni. Azt hiszem nem bűn, ha belátom azt, hogy engem a miniszter úr ebben az irányban meggyőzött. Az én álláspontom a magam szempontjából helyes, de viszont a miniszter úr álláspontja is helyes az ő szempontjából. A háború nekünk annyi tapasztalatot és tanulságot nyújt, hogy a háborúra való hivatkozást én teljesen akceptálom, mégis lesznek oly dolgok, amelyekben nem értek egyet a miniszter úrral. így a kórház kérdésében ajánlottam egy módosítást. Most sokszor megtörténik, hogy a betegsegélyző-pénztári tagok bekerülnek egy kórházba, anélkül, hogy a pénztár utalta volna őket oda. Ebből anomáliák keletkeznek. A pénztárak tudni akarják, kit hova irányítanak és nem szeretik viselni azt a költséget, amely hozzájárulásuk nélkül támad. A t. miniszter úr azt mondja, hogy elismeri ez álláspontom igazát, de incidentaliter nem intézkedhetik most, mert e kérdést a belügyminisztériummal kell megtárgyalni. Én ezt elfogadom; tényleg e kérdést a belügyminiszterrel való tárgyalás útján kell rendezni. De hiszen én a lényeg embere vagyok, nem a formáké. Nem az a fontos, hogy valami benn legyen egy javaslatban, mert hiszen sokszor nem hajtják végre azt sem, ami benne van. Az a fontos, milyen szándék vezeti a minisztert. Ha ő elismeri álláspontom helyességét, hogy t. i. a pénztárnak joga van tudni, az ő tagja hova kerül és hogy ez az ő utalványozása alapján történjék: akkor én csak arra kérem a miniszter urat, hogy valóban oldja is meg ilyen formában a kérdést, ahhoz azonban nem ragaszkodom, hogy ez a megoldás már most bekerüljön a javaslatba. Ami a balesetbiztosítást illeti, a miniszter úr azt mondta, hogy ez olyan szerves egész, melyet nem lehet megzavarni azzal, hogy csak az egyik részhez nyúlunk hozzá, mert akkor a másikon is kell javítani, különben az egész épület megdől. Már pedig az egésznek a reformjára ez az időpont nem alkalmas. Én nem is kívánom az egésznek reformját, mert az a módosítvány, melyet szerencsém lesz benyújtani, csak a balesetbiztosítási illetékek behajtására vonatkozik. Ennek a módosítványnak elfogadására nézve semmiféle akadály nem lehet. A t. miniszter úr felemlítette a tanonckérdést is, azt mondva, hogy ő most nem kontemplálhatja a tanoncok kártalanításának új rendezését, mert akkor a munkásoknak több más jogos kérését is most kellene teljesítenie. Ezt én elismerem, de megmondom, miért tartottam szükségesnek éppen a tanoncügy rendezését. Ma az a helyzet, hogy a törvény szerint, ha egy inasgyerek balesetet szenved, csak 300 K járadékot kaphat, mint kártérítést. De ez a 300 K csak teljes tehetetlenség esetére jár; teljes munkaképtelenség esetére csak 60°/„-ot kap, tehát 180 K-át. A miniszter úr azt mondja, hogy az a 300 K maximum a különböző ellátások beszámításával felmehet 450 K-ra, de ez is csak annyit jelent, hogy ily esetben ennek az összegnek kapja 60ü/0-át, tehát 270 K-át. Mert hiszen a mi judikaturánk szerint teljes tehetetlenség akkor áll be, mikor az illetőnek már nincs