Munkásügyi szemle, 1917 (8. évfolyam, 3-24. szám)

1917 / 3-4. szám - Törvényjavaslat a munkásbiztosítás reformjáról

Munkásügyi Szemle 121 érintetlen örökség gyanánt ezt az 1854-iki császári pátens ajándékát az utódaira és kérem az igen tisztelt kereskedelemügyi miniszter urat, aki a munkás szociális intézményeknek főprotektora, sőt azt is megmutatta, hogy érzéke van ezek iránt, amint hogy érzéke van az államtitkár úrnak is, aki ősidők óta foglalkozik e nagy szociális kérdéseknél, hívják fel kellő formában az illetékes pénzügyminiszter úr figyelmét arra, hogy egyidejűleg lehetne valamit segíteni a bányatársládákat illetőleg is. Még megjegyezni kívánom, hogy a hatalmas magánvállalatok bányatársládáival szemben az állami kezelésben lévő bányáknál lévő társládák kedvezőbb viszonyok közt vannak. T. i. az állam által kezelt vállalatoknál a befizetés nem olyan, mint a magánvállalatoknál, ahol a betegpénztárba kétszer annyit fizet a munkás, mint a munkaadó és a baleseti biztosításnál a felében osztozkodik; az állami vállalatoknál tudomásom szerint megfordítva van a dolog; a kétharmad és az egyharmad arány úgy áll, hogy az állam ad kétharmadot és egyharmadot ad a munkás. Tehát az állam önmagára nézve már megcsinálta a reformot, a bányatársládák öröklött szabályait megváltoztatta és a szociális igények szempontjából helyesbítette, a munkásokat tehermentesítette és önmagára nézve súlyosabb terheket vállalt; mindezt azonban nem tudta vagy nem akarta ezideig keresztülvinni a magánvállalatoknál. Sok mindent olvas az ember a hatalmas bányavállalatokról, — nemcsak magyar vállalatokról, mert hiszen az első helyet talán az Osztrák-magyar államvasuttársaság bányái foglalják el — de úgy látszik, ezeknek immunitásuk van, ezekhez nem szabad hozzányúlni, pedig ha valaha, most van itt az alkalom, hogy e téren is változás történjék, mert hiszen ezeknek a hatalmas vállalatoknak pénzügyi egyensúlyát igazán nem ingatná meg az, ha e tekintetben valamivel nagyobb terheket vállalnának el. Egy érdekes szimptómára mutatok még rá. Ha összehasonlítom az 1907. évi XIX. t.-cikk alapján alakult pénztárakat és a bányatársládákat, akkor azt látom, hogy a bányatársládák alapszabályai szerint a központi 'igazgatást egy központi bizottság eszközli, amelynek elnökét a vállalat nevezi ki, hat ülnököt a vállalat választ és hat ülnököt a munkások; ez a tizenkét tagból álló testület igazgatja a bányatársláda dolgait. Ez egy olyan papirosra irt autonómia. Mert méltóztassék elképzelni, hogy például az Osztrák-magyar államvasúttársaság különböző bányáiból feljön egy-egy a munkások által választott ülnök ülésezni; ez maga előtt látja a vállalat vezérigazgatóját, aki egyúttal a társpénztár elnöke ; ott ül hat ülnök, csupa központi tisztviselő és ott ül még az ország különböző vidékeiről jött egy-egy ülnök, akik számuknál fogva is minoritásban vannak. Természetes, hogy az ilyen szervezet nem jelent autonómiát, ott erőteljes élet igazságok és fejlődés ki nem kerülhetnek. A munkáspénztáraknál valódi autonómiát találunk. A munkáspénztárak kívánságait, panaszait, vágyakozásait már többször meghallotta a ház és a kormány és a benyújtott törvényjavaslat bizonyítéka annak, hogy a munkáspénztárak kívánságai nem találtak süket fülekre. Miért nem találkozunk a bányamunkások panaszainak meghallgatásával is? Azért, mert mindenki csak annyi jogot tud magának megszerezni, amennyi ereje van a jogok megszerzéséhez. Egy csenevész autonómiában élő munkástömeg mindig csenevész marad intézményeiben. Ha nincs a munkástömegnek szervezete, ha nincs ereje, soha eredményeket elérni nem fog. Ha van ereje a munkásnak arra, hogy szervezkedjék és ha van az általa létesített szervezetnek ereje, akkor előbb-utóbb bizonyos, hogy jogos kívánságai érvényesülnek. Mert a kormányok is csak emberekből állanak, a politikai pártok is csak emberekből állanak, akik fel vannak ruházva az embereknek kijáró gyengeségekkel és előnyökkel. Sohasem fog egy kormány és egy politikai párt számottevő tényezőnek elismerni egy olyan szervezetet, amelynek ereje nincs. Sohasem fog valamit elérni egy olyan szervezet, amely nem tudja megmutatni a maga erejét és nem imponál a maga megjelenésével. Ezért, mikor igy a szociális intézményekről beszélünk, meg kell állapítanunk egyúttal azt is, hogy nemcsak a kormány jóindulatától függ az, hogy bizonyos szociális irányzatú intézmény fejlődjék, hanem elsősorban magától az intézménytől, a szervezettől, attól, hogy az a maga erejével miképen tud magának érvényt szerezni és miképen tudja rákényszeríteni az uralkodó pártokat, az uralmon lévő kormányokat, hogy belátásra jussanak és megtegyék azt, amit talán maguktól megtenni nem akarnának. A bányamunkások e téren is rosszul vannak ellátva, mert ezen szakmában csak a munkaadók azok, akik minden rendű és rangú kormánynál megtalálják a