Munkásügyi szemle, 1917 (8. évfolyam, 3-24. szám)

1917 / 3-4. szám - A képviselőház szociálpolitikai nagyhete

56 A háborúk pusztításai most sokszorosai a meg nem fékezett nagyipar egykori pusztításainak, a veszedelem, amely az államot most fenyegeti, sokszorosan nagyobb. A munkásság akarata ma többet jelent minden államban, mint valaha, ezt tudjuk. De vájjon az államférfiak mindenütt fölismerik-e a veszedelmet, szűkös elfogultságaikból, megszokott kényelmükből ki tudják-e szabadítani magukat mindenütt? Ki tudják-e szabadítani magukat nálunk Magyarországon, ahol a legtöbbet kell e téren pótolni, ahol a legtöbb bűnt kell jóvátenni, ahol a nagypolitikusok zöme a legidegenebbül áll szemben mindezekkel a kérdésekkel s ahol a közvetlenül érdekelteknek, a tömegnek legkevésbé van beleszólása ? Az erre a kérdésre való felelet legalább annyira döntő Magyarország jövendő sorsára, mint a fegyverek döntése a harcmezőn. * * Az elmúlt hetekben volt a magyar képviselőháznak néhány olyan napja, hogy a felületes szemlélő azt vélhette volna: ime, a jövendő új feladatokra komolyan készül ez a törvényhozás. Sajnos azonban, csak egy kissé kellett élesebben odatekintenünk, hogy a reményt keltő biztatás husa és vére a puszta látszat árnyképévé halaványuljon. A nemrég lefolytatott szociálpolitikai vitára gondolunk, amelyről nyugodtan megállapíthatjuk, hogy szociálpolitikának is, vitának is egy kissé túlságosan egyoldalú volt. Vitának azért volt egyoldalú, mert a munkapárti előadón és a kereskedelmi miniszteren kívül senki fia a kormányzó pártnak föl nem nyitotta a száját s így az ellenzék szónokai legfeljebb egymással vitatkozhattak volna. Szociálpolitikának pedig azért volt kissé egyoldalú, mert nagyon kevés kivétellel pusztán biztosítási ügyekkel foglalkoztak és ezzel is csak inkább azok között a szűk határok között, amelyet a meglevő biztosítási törvény tervbevett háborús toldása-foldása jelölt ki. Nem gáncsolódni, nem lekicsinyelni akarunk. Ellenkezően. Szívesen elismerjük, hogy szinte valamennyi felszólaló egyénileg igen derekas és jóhiszemű munkát végzett, amely a magyar képviselőház általános színvonalán és eddigi alkotásain mérve, messzire kimagaslik. Ez a viszonylagos elismerés okvetlenül kijár azoknak, akik elvállalták, hogy ebben a szociálisan teljesen vak, süket és néma társaságban munkásbiztosításról beszéljenek. De ezzel a mértékkel csak addig mérhetünk, amíg egyénileg akarunk igazságot szolgáltatni, de el kell vetnünk, mihelyt az ügyet magát nézzük. Ekkor csak egyetlen elfogadható mérték van: a feladat nagysága. Ezzel a mértékkel mérve, azt kell keresnünk: a magyar képviselőház szociálpolitikai vitája felmagasodott-e a háború adta feladat nagyságáig ? S erre a kérdésre, sajnos, csak határozott nem-me\ felelhetünk. Hiányzott az egész vitából a nagyvonalúság, az egységesség, az óriási feladathoz méltó koncepció. Fontos és kevésbé fontos részletkérdések taglalásában zilálódott szerte az egész. Az a gondolat, hogy itt sokkal többről van szó, mint egyszerű szociálpolitikai állásfoglalásról, az a gondolat, hogy a háború a szociális politikát kiemelte a teoretikusok akadémiai jelentőségű vitáinak és az uralkodó osztályok gyakorlati jelentőségű szűklátkörü ellentállásának köréből és a legfőbb és legfontosabb államérdek polcára ültette, — ez a vezető gondolat hiányzott az egész vitából. Hiányoznia kellett tehát szükségszerűen annak az álláspontnak is, amely a nagy feladat elé méltóan új eszmékkel és új eszközökkel járult volna. Azonban ez a bírálatunk is csak részben illeti a parlamenti vita felszólalóit. Elvégre soha sem volt, nem is lehet ellenzéki feladat az egységes koncepciójú programm részletes kidolgozása. Ez a kormánypárt és a kormány kötelessége. Hiába merülünk el azonban e párt és e kormány