Munkásügyi szemle, 1917 (8. évfolyam, 3-24. szám)

1917 / 3-4. szám - Törvényjavaslat a munkásbiztosítás reformjáról

Munkásügyi Szemle 99 is — a munkásbiztosító intézményeket. Mindent el kell követni, hogy ezeket az intézményeket e feladatuk helyes betöltéséhez segítsük. A tuberkulózist illetőleg a háború elején az volt a nézet, hogy a tuberkulózisnak maga a háború nem árt. Akik bevonulnak, azok a friss, szabad levegőn visszanyerik a tüdejük épségét, egészségesek lesznek és tulajdonképen alkalom adatik nekik arra, hogy szörnyű betegségükből kiépüljenek. Minél tovább tartott azonban a háború, annál inkább lohadt ez a remény. Es amikor azután bekövetkezett a hó, a fagy, bekövetkeztek a nedves, esős napok, amikor az a tuberkulótikus beteg bekerült a lövészárokba, akkor a baj ujultan kitört. Ma az a helyzet, hogy a tuberkolótikus betegek száma sokkal nagyobb lett, mint 'amekkora volt békeidőben és maga a háború hozzájárult a tuberkulózis erősebb kifejlődéséhez. Méltóztassanak most»'már megengedni, hogy reátérjek a venereás betegségekre. Köztudomású, hogy a venereás betegségek a háború alatt óriási mértékben megnövekedtek. Megnövekedett annak mind a két fajtája. A szifilisz egyrészről, másrészről a gonorrheás betegségek sokkal nagyobb számban vannak jelenleg, mint ahogy azfajbékeidőben volt és sokkal súlyosabb veszedelmeket rejtenek magukban. Súlyos veszedelmeket rejtenek magukban infekciózus természetüknél és annálfogva, hogy ilyen betegségben szenvedő ""gyermekeknek adnak létet vagy a meddőség állapotát hozzák létre. Mindent el kell tehát követni a venereás betegségek leküzdésére. Méltóztassék megengedni, hogy ne csak általánosságban beszéljek ezekről a dolgokról, hanem konkrét adatokat hozzak fel. Itt van a kezemben dr. Hahn Dezsőnek, az Országos Munkásbiztosító Pénztár főorvosának tanulmánya erről a kérdésről. Elmondja, hogyan él egy ilyen venerás beteg. (Olvassa): »Tessék elképzelni a proletár beteg anyának a sorsát, aki tömegszálláson lakik, ahol leány, gyermek, asszony egy szobában lakik vele. Vagy a betegnek súlyos heregyúladása van, vonszolja magát a szegény ember; vagy súlyos luesze van, vérszegény, sápadt és munkaképtelen, súlyos fejfájással, éjjel gyötrő fájdalmakkal. Amint megtudják a szálláson, hogy ebben a betegségben szenved, rögtön kiteszik. Ennek a betegségnek fertőző voltáról túlzott a felfogás a társadalom körében. A szegény ember erre hozzánk jön — t. i. az Országos Munkásbiztosító Pénztárhoz, hogy helyezzük el a kórházba. Mi kórházi utalványt adunk neki, eljárunk a kórházban és nem tudjuk elhelyezni. Tapasztalatom az, hogy akárhány ilyen szegény fiatalember öngyilkosságának oka az, hogy heteken át vándorol kórházról kórházra és sehol sem veszik fel, lakást pedig nem kap.« Igen, az ilyen betegnek el kell pusztulnia, mert lakásban nem tűrik meg, kórházban nem veszik fel. Mit csináljon ? Kénytelen ^önmaga ellen fegyvert ragadni. Hát, t. ház, ezen az állapoton változtatni kell. Nem szabad ezeket a szegény embereket odáig jutni engedni, hogy ,lakás vagy kórházi ápolás hijján a halálban keressenek menedéket. (Úgy van! Úgy van! a baloldalon.) Azt hiszem, érdekli a t. házat a kérdés (Halljuk'! Halljuk ! a baloldalon.), hiszen annyi derék ember szenteli magát neki. Nagyon érdekes kérdés a kezelés kérdése. Méltóztatnak nagyon jól tudni, hogy sokan álszeméremből és azért is, mert a kezelés fájdalmas, nem kezeltetik magukat. Az orvos feladata, hogy a beteget valósággal hipnotizálja és rábírja arra, hogy magát állandóan kezeltesse. Más betegségeknél a kezelés talán nem bír olyan óriási fontossággal; bizonyos ragályos és járványos betegségeknél a quarantainé-t kell alkalmazni; vannak azután betegségek, ahol oltással segítenek, ami szintén preventív rendszabály; de a venereás betegségeknél egyesegyedül a gyógyítás az, amely a járványokat megakadályozhatja. E kérdések kormánybiztosa, dr. Nékám egyetemi tanár igen érdekes kérdést vetett fel: a kényszerkezelés kérdését, amely Poroszországban meg is van, hogy t. i. az embereket, ha nem lehet dédelgetni és csalogatni, kényszeríteni kell arra, hogy magukat gyógyíttassák. Méltóztatnak tudni, hogy e bajok kezdő stádiumban sokkal könnyebben kezelhetők, mint később. Későbbi stádiumban a kezelés sokkal fájdalmasabb s azonfelül ezen idő alatt a beteg sok mást inficiál. Nékám egyetemi tanár tehát felvetette a kényszerkezelés kérdését. Én ebbe a magam részéről nem szólok bele; én általában a szabadságnak a hive vagyok és nem vagyok szakértő ezekben a kérdésekben, de mint jellemző tünetet említem fel, hogy egy ilyen kiváló orvos azon gondolkodik, hogy nem volna-e célszerű a kényszerkezelés életbeléptetése.